Kommunikáció
Köszönöm szépen még egyszer Norbi a válaszaid.
Már kicsit nagyobb léptekkel, s célirányosan haladnék előre a történettel. Szeretném kihangsúlyozni, ez az én életem, történetem, hibáim, tapasztalataim, gondolataim. Van vagy lesz olyan, ahol hasonlóságot véltek felfedezni, de ez remélhetőleg csak a pozitív tapasztalásokra vonatkozik.
Most leszögezném, hiszem, hogy a lélek betegíti a testet, s természetesen ebben az irányban halad tovább a blog.
Összeszedem a következő hétre, milyen lehetőségek vannak, amikkel az ember tud élni, ha úgy érzi, megrekedt az élete, boldogtalan, és javítani szeretne a körülményein. Ami a legfontosabb, hogy be kell látnia, valami nem működik. Tudom, hogy nem egyszerű, de amíg nem ismeri fel valaki, addig javítani sem tud rajta.
Én tudatosan figyelem a jeleket, amiket kapok, és folyamatosan dolgozom magamon. Viszont még mindig nem tudom azt a bizonyos fényt úgy mutatni, ahogy szeretném, ám lassan elérem a 100 százalékot, s ti tanúi lehettek. S amiben reménykedem, egy kis segítség is lesz, mert azt szeretném, ha több boldogabb ember élne itt a Földön.
Természetesen az élettörténetet kis csavarral folytatom tovább, csak kisebb magyarázat is kerül mellé. Ha magadra ismersz, csak annyit kérek, gondolkodj el a szituáción, esetleg ha lesz mellette kérdés, akkor azon is. Mert bizony lesz olyan, mikor kérdéseket fogok feltenni magamnak, és ebből adódóan nektek is.
Fontos továbbá, hogy hiába van egy csodálatos családod, ami mindenben támogat, segít, ha a kommunikáció hiánya mindent tönkretesz. Megoldani az életed nem tudják a családtagok, és ne is oldják meg, mert az a te feladatod. Viszont, ha elmondod a gondolataid, az érzéseid, lehet, hogy tudnak adni egy jó ötletet. Nem kell megfogadnod, ha nem szeretnéd, viszont megértőbbek lesznek, és már tudják azt, hogyan álljanak melléd. A jó pap is holtig tanul, ahogy én is.
Választhatod azt is, hogy nem beszélsz az életed történéseiről, viszont akkor nem kell azon csodálkozni, ami rád vár. Mert ahelyett, hogy tudnák, mit érzel, csak feltételezik az életed. Ez jó neked, vagy nekik?
A szülők akkor a legboldogabbak, ha látják a gyermeküket felnőni, és érzik azt, hogy ő boldog. És igen, jön a kérdés: mikor beszélgettem a családommal, a barátaimmal, a párommal, a rokonokkal? (És most nem a felszínes kommunikációra gondolok.)
Igen, a mai világban sok minden van, amit nem tudok elfogadni, és igazából nem is akarok. Nyilván nem tudom az embereket megváltoztatni, nem is akarom. Ha nekik jó az, amiben vannak, akkor éljék tovább úgy az életüket, ahogy most teszik.
Amikor Bécsben utazom, sokszor használom a tömegközlekedést, mert nagyon jól össze van hangolva minden mindennel. Így praktikus, és gondolom szakmai ártalom, (titkon) figyelem az embereket. Ami szomorúvá tesz, hogy mint a robotok, a szemellenző felrakva, se jobbra, se balra, a kommunikáció egyenlő a nullával. Segítőkészség? Az meg micsoda?!
Viszont mellékesen jegyezném meg, ezek a dolgok még mindig jobban működnek kint, mint itthon. A metrón vagy bárhol máshol, sokszor mosolygok idegenekre is, és vissza is kapom. Itthon? Már nem szívesen teszem, mert ha mégis, mindenféle jelzőkkel illetnek – mondjuk már különösebben nem zavar.
Engem a szüleim még úgy neveltek, hogy légy alázatos, inkább segíts, mint árts, légy kommunikatív, udvarias, és még sorolhatnám. Most, ha egy néninek segíteni szeretnék, a táskáját vinni vagy a zebrán áthaladni, jobb esetben mosolyogva elutasít, rosszabb esetben elkezd kiabálni, mert attól fél, hogy megtámadom.
Hova süllyedt ez a világ? Szerintetek ennél van még lejjebb? Mi emberek tudjuk ezt még fokozni? Boldogan élünk a Földön a mai világban? Egyáltalán tudjuk, hogy mi az a boldogság, vagy már teljesen eltévedtünk? Mikor, s miért fordult ekkorát a világ?
Persze én örülök, hogy ilyen fejlett világban élünk, megkönnyítik az ember életét a telefonok, a számítógépek, és még sorolhatnám, de nem teszem. Viszont az mennyire normális szerintetek, hogy a gépek lassan átveszik az „uralmat” az emberek felett?
Csak egy példa:
- Mire használod a telefonod?
- Hány órát vesz el az életedből?
- A barátaiddal hol beszélgetsz?
- Hányszor ültök le egy asztalhoz, mondjuk egy jó tea mellett beszélgetni?
- Bizonyos alkalmazásokban bejelölnek személyek. Jaj, de jó. Tudsz róluk bármit is? Az utcán megismernek?
- Jó dolog a sok fotó, amit készítesz, s persze jó visszanézni az adott pillanatokat. De megéled azt a másodpercet, percet?
Hosszan sorolhatnám tovább.
Imádok a barátaimmal leülni, egy jót beszélgetni személyesen, vagy sétálni. Azért csinálom így, mert látom az emberek reakcióját, és ők az enyémet. Jókat tudunk nevetni, enni, inni, sétálni, futni, vagy például ugrálókötelezni.
Az ember eleget ül a gép előtt, mikor úgymond muszáj. Én megélem a pillanatokat, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Persze én is készítek fotókat, mert imádok fényképezni, ahogy élni is.
Igazából most nem szerettem volna sokat írni, inkább megyek a szabadba, kiélvezem a nyár utolsó napjait. Mindenkinek csodás időtöltés kívánok, vagy így, vagy úgy!
Puszi nektek!