Kérdezz-felelek Norbival
Kedves Norbert, üdvözöllek!
A legelső, amit szeretnék neked mondani: nagyon hálás vagyok a kitartó, az alázattal teli, a korrekt segítségnyújtó munkádért. Tudom, hogy sok bosszúságot okoztam, néha nem voltam a toppon, amikor segítségemre siettél, de mindent megtettél azért, hogy ez a blog, és sok minden más létre jöhessen. S a mai napig támogatod a blog működését, amit szintén köszönök!
Az első kérdésem hozzáad az, hogy mikor születtél?
1983 szeptemberében születtem, a szűz jegy utolsó napjaiban.
Előbbi azt jelenti, hogy ha nem is sokat, de egy kicsit még éltem a régi rendszerben. Ennek nem politikai, közéleti értelemben van jelentősége számomra, sokkal inkább az élmények vonatkozásában. Számos termékkel kapcsolatos emlékkép él bennem, bár már csak halványan. A termékek már rég nem kaphatók, a személyek, akikhez kapcsolódnak, már nem élnek.
Utóbbi, a szűz jegyben születés pedig azt jelenti, hogy számos olyan vonással rendelkezem, ami egyszerre lehet áldás és átok. Az én feladatom, hogy kitaláljam életem egésze során, melyikkel mit kell, vagy éppen lehet kezdeni.
Milyen gyerekkorod volt?
Huh, a kérdés nagyon jó, a válasz viszont nem egyszerű. Mert például sok mindent megkaptam, amit mások nem, és éppen így, számos dolgot nem, amit mások igen.
Olyan játékokhoz fértem hozzá (például villanyvasút), ami egészen biztosan kimaradt a legtöbb velem egykorú magyar gyerek életéből. Voltak viszont olyan élmények, amik másoknak magától értetődők voltak, nekem azonban nem volt bennük részem. (Ilyen mondjuk a nyári táborozás.)
A családi közeg sem volt felhőtlen, bár ezzel egészen biztosan nem vagyok egyedül.
Összességében gyerekkorom számos pillanatára örömmel tekintek vissza, a nehézségekben pedig, még ha olykor lehetetlennek tűnik is, ma már megpróbálok tanítást és/vagy terelést keresni.
Például úgy 1-1,5 éve egy kineziológiai oldás során lett egyértelmű számomra, hogy életem egyik legpocsékabb élménye milyen jelentőséggel bír. A dolog lényege, hogy ami ott és akkor, a ’90-es években egy borzalmas élmény volt számomra, de benne helyt tudtam állni, mára elvezetett ahhoz az állapothoz, hogy jó vagyok a válságmenedzsmentben.
Amikor mások szétesnek, én nyugodtan át tudom tekinteni a helyzetet, és képes vagyok meglátni, hogy merre lehet az előre. Ez a képességem ott, abban a kicsit sem kellemes gyerekkori élményben gyökerezik. Az azóta eltelt nagyjából 25 évben az élettől számos formában kaptam az újabb és újabb, folyton nehezebbé váló „tréningeket”. Sikerült helyt állnom, és büszke vagyok arra, amit végül felépítettem magamban.
Téged hogyan érintett a pályaválasztás?
A világ legtermészetesebb dolga volt számomra az általános iskola végére, hogy merre megyek tovább, viszont az odáig vezető út cseppet sem volt egyszerű.
Talán 7-9 éves lehettem, amikor az 1990-es évek elején eldöntöttem, hogy programozó leszek. Hittem abban, hogy ez egy jó irány, hogy a számítógépek által olyan dolgok teremthetők, amik előre viszik a világot. 1994 tavaszán megkaptam az első PC-met. (A Commodore éra nekem kimaradt.) A következő 2 évben autodidakta módon megtanultam programozni.
Egyre jobban élveztem, hogy ilyen módon (is) alkothatok, a pályaválasztás közeledtével a szüleim viszont egyre jobban ellenezték, hogy programozó legyen belőlem. Apám műszaki beállítottságú emberként örült volna, ha hardveres irányba megyek tanulni, de ez engem cseppet sem érdekelt. A digitális világ végtelen alkotási lehetőségei vonzottak. Nem kevés családi vita után végül elindultam a szoftveres vonal felé azzal, hogy 1998-ban felvételt nyertem az ajkai Bánki Donát Szakközépiskolába.
Mivel foglalkozol most?
Annak ellenére, hogy nagyjából 30 évvel ezelőtt meg voltam győződve róla, hogy még 50-60 évesen is a billentyűzetet püfölöm majd, miközben saját szoftverfejlesztő cégemben tevékenykedem, ma a programozás már csak kis részét teszi ki az életemnek.
Talán én vagyok az egyik legjobb példa arra, hogy attól, hogy valamivel dolgod van, az még nem jelenti azt, hogy az a legfőbb dolgod az életben. Hittem a programozásban, hittem az informatikában. Egyikben sem hiszek ma kevésbé, mint egykoron, de sok mindent tudok már a világról és önmagamról, amit anno nem tudtam.
Az informatika a kettes számrendszer miatt egyesekből és nullákból, azaz két jól elkülönülő állapotból építkezik. Az igen-nem, a fekete-fehér világa ez, legalábbis elvben. Sajnos a pénzéhes nagyvállalatoknak sikerült elérniük, hogy olyan gyors legyen a fejlesztés, ezzel együtt annyira kevés a tesztelés, hogy hiába a két egyértelmű stabil építőkő (1 és 0), végtelen számú hibajelenség állhat elő a technológia bármely szintjén. Ezek a szinteken átívelő hibák összeadódnak, így végül a programozás sem az a gyakorlatban, aminek én szerettem volna megélni.
Az egész informatikai világ alapja ugyan továbbra is az alkotás, onnan indul a történet, de tele van olyan dolgokkal, amik nem jönnének létre, ha az iparág drótjait rángató mamutvállalatok sokkal inkább az érték, mint a pénz oldaláról közelítenék meg a dolgokat.
Ilyen formában tehát csalódtam az informatikában, illetve 2008 nyarán rá kellett jönnöm, hogy a programozás nekem sokkal inkább egy kedves hobbi, önkifejezési forma, az alkotásom egyik formája, mint hivatás.
Hosszú volt az út onnan, attól a nyártól 2019 nyaráig. Sok kétség, sok elkeseredett pillanat, még több küzdelem árán egyre szabadabban gondolkodom magamról és az életben betöltött szerepemről.
Elsősorban alkotónak tartom magam, bármi is legyen az, amivel valamit létrehozok. Másodsorban segítőnek, ha éppen arra ott és akkor szükség, ezzel együtt igény van. Végül pedig, talán igaza lesz Kovárczi Erikának, és tiltakozásom ellenére előbb vagy utóbb érdemben dolgom lesz az oktatással, tanítással is.
Hogy mivel foglalkozom mostanság? Nos, van, hogy szöveget írok saját projektek keretében, vagy éppen egy vállalkozás megbízásából. Máskor honlapokat készítek, vagy informatika érettségire készítem fel azokat a diákokat, akiket az oktatási rendszer nem tud, vagy nem is akar.
Továbbá igyekszem megfogalmazni, hogy miben tudok mások segítségére lenni. Honlapomon összeírtam néhány dolgot, a főbb irányokat megadva, de az az igazság, hogy kevés olyan dolog van, ami kapcsán ne tudnék irányt mutatni az embereknek.
Nem gondolom, hogy polihisztor vagyok, de valami olyasmi. Szeretek rendszerben, összefüggésekben gondolkodni, így az élet bármely területén meglátom, hogy merre lehet előre. Így tehát, ha igény van rá, segíthetek. Hogy miben és miként, azt addig a pillanatig magam sem tudom, míg meg nem kérnek rá.
Lásd ezt a blogot. Fél évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy egy ilyen értékteremtő út része leszek, és neked segítek abban, hogy ki tudjál teljesedni az életben. Váratlan volt a megkeresésed, de nagyon örülök neki, hogy az élet egymás közelébe sodort minket. Ahogyan mondani szoktuk, véletlenek nincsenek. 🙂
Szereted a munkád?
Egyszerű igennel és nemmel azt hiszem, nem tudok válaszolni.
Szeretem azt, ha nyitott emberek bíznak bennem, abban, hogy a lehető legjobbat fogom nekik adni.
Szeretem, ha alkothatok, ha értéket teremthetek, mindegy, hogy ezt szövegek írásával, honlapok létrehozásával, vagy éppen marketingstratégiák megfogalmazásával teszem.
Szeretem, ha hozzájárulhatok ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen.
Azt viszont ki nem állhatom, ha konok, maradi emberek nem engedik, hogy a kezükben lévő potenciált kiaknázzam. Persze mára már egyre jobban el tudom engedni az ilyen szituációkat, és a figyelmemet arra tudom összpontosítani, hogy saját kis világomban, vagy a nyitott emberek egyedi kis világában alkothassunk valamit, ami értéket közvetít.
Szereted a hazád?
Ez nem is kérdés. Ha nem szeretném, már rég nem lennék itt. Amúgy soha nem mennék el. Az utolsó utáni pillanatban is itt lennék, és alkotnék, szervezkednék, hogy ami egyszer volt, az újra legyen, de már nemesebben.
Hiszek ebben az országban, a benne összpontosuló lehetőségekben, és remélem, hogy még az én életemben eljön az a pillanat, amikor végre elkezdenek érdemben összefogni az emberek. Néha napján vannak általam csak vizsgának nevezett pillanatok, amikor elég jól teljesít a nép, de aztán amilyen gyorsan felébredtek az emberek, olyan gyorsan vissza is alszanak.
A kedvenc példám a 2013. március 15-ei váratlan hóhelyzet. Néhány óra leforgása alatt összefogott az ország, nemi irányultságtól, pártpolitikai szimpátiától és minden egyébtől elvonatkoztatva. Az a nap nekem megmutatta, hogy a potenciál itt van, itt él bennünk. A kérdés már csak az, hogy mikor érik meg a magyar nép arra, hogy csodát tegyünk ezzel az országgal?
Meg tudod itt valósítani az álmaidat?
Úgy érzem, hogy igen. Utaltam rá korábban, hogy az élet kiképzett engem válságmenedzsernek (is). Ez egy olyan nézőpontot alakított ki bennem, hogy bármi is legyen körülöttem, ha akarom, és tényleg fontos nekem, el tudom érni. Így tehát igen, bármennyire is nehéz olykor, amit szeretnék az élettől, az itt megvalósítható számomra.
Sok év belső és külső küzdelmei után egyre nyilvánvalóbb, hogy ahol vagyok, ott dolgom van. 2019-ben úgy néz ki, a közeljövőben Sümegen lesz rám nagy szükség. Az élet hívott el innen, például munkaajánlatok révén. Nem mentem, de nem tudtam, hogy miért nem akarok elmenni. Ma már több szálat is látok, ami ide kötött, marasztalt.
Korábban milliárdos vállalkozási rendszert láttam magam előtt, és egy nagyon szabad életet. Mára azt tudom mondani, ha akarnám, lehetne milliárdos üzleti birodalmam, de azt hiszem, ez egyre kevésbé érdekel. Az említett értékteremtésben hiszek, mindig is ez érdekelt, de rá kellett jönnöm, nem feltétlenül kell ahhoz sok milliárd forintos vagyon, hogy olyan mértékű alkotással legyek jelen a világ számára, ami nagyobb léptékű haszonnal van. Akinek mond valamit a pillangóhatás, érti, hogy mire gondolok.
Mi az, amitől boldognak érzed magad?
A szabadság számos formája nagyon fontos nekem, erre szükségem van a magam számára értelmezett boldogsághoz. Szabadon jönni-menni a világban. Mások állást, ami még rosszabb, főállást keresnek – a magyar nyelv szépsége, ugye. Szükségem van arra, hogy mehessek, hogy mozgásban lehessek. Újabb és újabb impulzusokra, ingerekre, inspirációra van szükségem, hogy alkotó énem működésben legyen.
A másik fontos dolog tehát az alkotás. Mindegy, hogy hobbiból létrehozok valamit egy csináld magad projekt keretében, írok egy számítógépes programot, készítek egy könyvet, vagy éppen egy vállalkozás marketingstratégiája révén elégedett ügyfeleket „gyártok”. Az alkotás maga az, ami boldoggá tesz. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy mindennél jobban szeretek legózni, csak műanyag építőkockák helyett a világ különböző dolgait pakolom egymásra, egymás mellé, kombinálom őket össze-vissza.
Végül pedig, a boldogságom egyik legfontosabb pillére, hogy a bennem élő mély világot meg tudjam élni úgy, ahogyan már nagyon régóta vágyom rá. Részleteket nem mondok. Te tudod, hogy mire gondolok, mások pedig, ha érteniük kell, érteni fogják. 🙂
Mit üzennél az embereknek?
Az egyik legfontosabb dolog, amit mindenkinek meg kell értenie: ha nem érzed jól magad, állj fel, és menj tovább, még akkor is, ha semmit sem tudsz a holnapról.
2011 augusztusában felmondtam akkori munkahelyemen, mert biztos voltam benne, hogy úgy még egy napot nem akarok „élni”, ahogyan akkor teltek a hétköznapok. Nem tudtam merre tovább, de éreztem, hogy vagy lépek, vagy egy újabb testi betegség közeledhet, és azt még egyszer nem fogom engedni.
Mondanám azt is, hogy keressék meg önmagukat, de ezt felesleges csinálni, mert sosem vesztették el önnönmagukat. Fülöp Csenge után szabadon: nem megtalálni kell magunkat, hanem levetkőzni azokat a ránk rakódott rétegeket, amelyek eltakarják valódi lényegünket.
Végül pedig, semmi sem olyan fontos, hogy ne lehetne megállni 15 percre, és nyugodtan élvezni a létezés csodáját, a pillanatban rejlő varázslatot. Ami egy 15 perces énidőt, töltekezést, életben maradáshoz szükséges gondolkodás nélküli gondolkodást nem tud tolerálni, azt egyszerűen el kell engedni.
Mi a jövőképed?
Magammal kapcsolatban az, hogy a következő 1 évben bizonyos tekintetben révbe érek, és onnantól már egy másik minőségben, kicsit talán teljesebben haladok tovább egy úton, ami – stratéga énemtől furcsa ilyet hallani – fogalmam sincsen, hogy mi lesz. 🙂
A Sümegen zajló folyamatok alapján (is) azt vizionálom az ország vonatkozásában, hogy az előző rendszerben szocializálódott, ma 50-70 éves vezetők szépen kikopnak az állami és vállalkozói rendszerekből, és átadják helyüket egy dinamikusabb generációnak. Hogy ők, azaz mi jobban fogjuk-e csinálni, arra garancia nincsen, de az biztos, hogy másként akarjuk csinálni, mint közvetlen elődeink. Ez az érdemi változáshoz már elég lehet.
Hiszek továbbá abban, hogy az emberek eredendően jók, és ha egy ilyen világképpel indulunk neki minden egyes napnak, akkor bármit elérhetünk. Én tehát bízom bennünk. Abban, hogy a szunnyadó potenciál egyre nyilvánvalóbban tör ki belőlünk, ezáltal egy csodás Magyarországot tudunk építeni már a következő 20-30 évben is.
Mit gondolsz a kineziológiáról? Ajánlanád-e másoknak?
Először 2012 januárjában döntöttem úgy, hogy e módszerhez fordulok a bennem lévő stressz semlegesítése érdekében. Egy konkrét témával érkeztem a segítőhöz, és ahogyan az több alkalommal is előfordult, máson kezdtünk dolgozni.
Egy évvel később egy másik segítőnél voltam, és bár addig is tudtam, hogy milyen erő lakozik abban, ha semlegesítjük a mélyen rögzült stresszt, döbbenetes élményben volt részem.
2012 őszén már nagyon erős volt bennem az általam csak belső feszültségként emlegetett állapot. Amikor decemberben időpontot kértem, és csak január elejére kaptam, nem tudtam, hogy miként fogom megélni a következő heteket ezzel az iszonyatos feszítéssel.
2013 januárjának egyik napján 17.00-kor kellett volna érkeznem, de minden összeesküdött ellenem, hogy ne tudjak időben odaérni. 17.15-kor bementem, dolgozni kezdtünk, majd 19.30-kor eljöttem.
És hogy miért volt az az oldás döbbenetes? Mert 2 órával az érkezésem után olyan volt, mintha az a már-már kontrollálhatatlan belső feszültség soha nem is létezett volna. Az a nap felért egy újjászületéssel.
Tökéletesem emlékszem arra, ahogyan kiléptem a házból, elköszöntünk, majd mentem a gyengéd hóesésben az autóhoz, és elindultam haza. Hazaértem, bejártam az autóval, a szívem pedig még órákig hevesen dobogott.
Az évek során a kineziológiának köszönhetően – ahogyan fogalmazni szoktam – tonnányi súlyokat pakoltam le, és egyre jobban éreztem magam. Minden oldással egyre inkább kezdtem visszatalálni ahhoz a valakihez, aki gyerekkoromban voltam. Aki tud hinni, mer bízni abban, hogy a dolgok jól is alakulhatnak, és megvalósulhatnak a vágyott álmok.
Egy ponton azt hittem, a számos, konkrét témában alkalmanként elvégzett oldásnak megvolt a maga semlegesítő hatása, és már jól vagyok, de a dolgok csak nem akartak alakulni az életemben. Több téma kapcsán továbbra is volt bennem egyfajta feszültség, és az ebből fakadó fásultság, hitetlenség, és például reményvesztettség állandó útitársam volt.
Bár folyamatosan dolgoztam magamon, és mára képes vagyok ilyen-olyan dolgok vonatkozásában önmagamat oldani – a befelé fordulás, a kimondás, a megértés, majd az elengedés révén –, a kineziológia hasznos számomra, érdemes továbbra is bíznom benne. Főleg azok után mondom ezt, hogy az utóbbi 2 hónapban segítségeddel olyan mértékű felszabadulásban volt részem, amit már nagyon régóta vágytam.
Az elmúlt lassan 8 év után azt gondolom a kineziológiáról, hogy egy fantasztikus módszer arra, hogy hátra hagyjuk azokat a mélyen belénk égett sérüléseket, melyek nem hagyják, hogy jól legyünk. Hozzásegít a megértéshez, és a stressz semlegesítésével szó szerint felszabadítja lényünk egy-egy részletét. Ezáltal képessé válunk újra azok az örömmel teli pozitív emberek lenni, akik valaha voltunk.
Hogy javasolnám-e másoknak azt, hogy a kineziológiához forduljanak? Természetesen igen. Egyrészt azért, mert minden egyes alkalommal egy kicsi terhet hátra tudnak hagyni, amit már nem szabad tovább cipelniük. Másrészt pedig azért, mert amikor az okok felfedik magukat, közelebb kerülhetünk a megértéshez. Mind magunk, mind a helyzetek, mind a körülöttünk lévők megértéséhez. És ez apránként elkezdi átformálni azt, amiként a világról, illetve magunkról gondolkodunk.
Kedves Norbi, köszönöm szépen az „interjút”, hogy megosztottad velünk gondolataidat. A legjobbakat kívánom neked. 🙂