Hallucináció vagy valóság
Szerencsére sok szabadidővel rendelkeztem, így több időt lehettem a barátnőmmel. Elmondhatatlan, milyen mély beszélgetéseket folytattunk. Mindent megtettem, hogy segítsem őt, de nem volt hajlandó kijönni a mókuskerékből. Mikor már mást nem tudtam csinálni, sírva könyörögtem neki, hogy lépjen, mert ha nem teszi meg, távozni fog erről a világról. Jó dolog a szabad akarat, mindenki gyakorolja nap mint nap. Jó tudni, hogy mindig van választásunk máshogy dönteni, ha szeretnénk. Ám ő ragaszkodott, nem változtatott.
Borzasztó, szavakkal megfogalmazhatatlan számomra, hogy milyen látni, ha valaki nagyon nem jó irányba tart. Hiába szólok neki, hiába próbálok segíteni (hiszen megkért rá), nem mozdul. Maximum hajtja az igazát, amihez annyira ragaszkodik, pedig pontosan tudja, hogy nem jó, amit csinál. Ezt egyébként én is elkövettem.
Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy mikor. Bécsbe kellett mennem egy előadásra, ahova Barbi jött velem. Készítettünk néhány képet, amit a barátnőm szívvel megjelölt a Facebookon. Megbeszéltük, hogy másnap indulok Sümegre, az utána következő napon pedig elmegyek hozzá, és egy csodás napot töltünk majd együtt. Este még küldött nekem egy szívecskét, és írta, hogy mennyire szeret. Természetesen válaszoltam neki.
Ausztria és Magyarország között ingázva útközben mindig megállok egy benzinkútnál (kávé, cigi, stb.), aztán indulok is tovább. Ahogy tolattam ki a parkolóból, egy másik autóval majdnem egymásnak mentünk. Valami elterelte a figyelmem.
Hirtelen azt éreztem, hogy megfulladok. Nyomást éreztem a szívemnél, remegtem, mint a kocsonya, s csak annyit tudtam mondani, hogy Hajni. Egy perc elteltével visszamentem a parkolóba, kiszálltam az autóból, és csak kapkodtam a levegőt. Nagyjából negyedóra múlva folytattam az utam.
Sümegi otthonunkban gyors ölelés és puszi mindenkinek. Éreztem, hogy szükségem van egy kávéra, ezért jött a szokásos kör. Magamhoz vettem a kávét és a cigit, majd kiültem a teraszra, hogy némiképp lenyugodjak. Anya rohant hozzám, telefon a kezében. Keresztanya hívta, Hajni egy-két órával korábban elment. Akkor már nem volt erőm visszatartani a könnyeimet. Szegény Virginia (kiskutyám) azt se tudta, hogyan vigasztaljon. Itt már teljesen padlót fogtam. Semmi más nem vitt előre, csak, hogy a napot valahogy túléljem.
Eljött a temetés napja, nagyon sokan megjelentek. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez az egész felfoghatatlan. Talán idővel, ahogy telnek a napok, majd jobb lesz. A szívemben mindig lesz hely azoknak az embereknek, akik mellettem voltak, a legnehezebb időkben is támogattak. Hajni is közéjük tartozik. Ekkor kezdtem kimászni a sokadik gödörből, és ezzel együtt tudtam kimondani azt, hogy: feltétel nélküli szeretet. Bármit tesz, akármilyen döntést is hoz, az ő élete, joga van hozzá. Ezt el kell fogadnom, tiszteletben kell tartanom. Boldog vagyok, hogy élt itt a Földön, és hálás vagyok a közösen eltöltött időért.
Mesteremmel elmentünk Pestre suliba. A beszélgetésünk alkalmával meséltem, hogy azt érzem, írnom kell. Nem tudom megmondani, mit és miért, csak azt, hogy írnom kell. Akkor került a kezembe az a könyv (Gyógyító írás – Ha fáj a történeted), amit már többször említettem itt a blogban.
Ezt követően a „véletlenek” megint elkezdtek dolgozni az életemben. Kati barátnőm ajánlotta a Norbit, akitől segítséget kértem a blog indítása kapcsán. Minden tökéletesen működött, sehol semmi hiba, hátráltatás. Akkor már éreztem, hogy jó úton járok, kaptam segítséget „valahonnan”.
Én megálmodtam, már tudtam, hogy a blog írása terápia lesz számomra, s talán az emberek is el tudnak vinni belőle valamit, amire éppen szükségük van. Ha kell, erőt, ha arra van szükségük, hitet, és még sorolhatnám.
Örülök, hogy ez így összejött, mert egy időre elfoglalom magam, közben pedig a kis traumáimon, szorongásaimon dolgozom. Bennem van az érzés, hogy ha isten is úgy akarja, előbb vagy utóbb csak felállok ebből (is). Már látom a fényt az alagút végén, megkaptam a következő feladatot, így azt végre is hajtom. Néhány egyeztetés következett Norbival, ami nem volt azért annyira egyszerű. Mert ugye hol Ausztriában, hol Magyarországon voltam, nem igazán maradtam egy helyben.
Ez a mindenhol élek és jelen vagyok, annyira nem volt előnyös. Viszont én alakítottam így, én választottam az ausztriai kezeléseket, tehát már inkább oda, mint Magyarországra tartozom. Egy valami húz vissza, a családom és a barátaim. Amíg ők élnek (és remélem 50 évig még biztosan), addig időközönként haza térek.
Az idő ment, a feladatok adottak voltak, a bloggal kapcsolatos egyeztetések követték egymást, majd jött a kontroll, ami eleinte háromhavonta volt esedékes.
Sokat ingáztam az ausztriai otthonom és Bécs között. Egyik alkalommal Bécsből tartottam hazafelé, és éreztem, hogy megcsúszott az autóm, a hátulja elindult az út széle felé. Fogalmam sincs, hogyan hoztam egyenesbe. Az volt az érzésem, hogy valaki van ott velem, valaki, aki segít, mert egyedül képtelen lettem volna menteni a helyzetet. (Akkor még nem tudtam, amit most már igen. Hamarosan mesélek erről is…)
Ahogy haladtam tovább az utamon, eszembe jutott az egyiptomi nyaralásunk. Jókat mosolyogtam magamban. Bevillant, hogy teával vártak minket, majd alkudozni kellett a piacon. És az is, mikor kinéztem magamnak egy szobrot, de nem volt nálam pénz, hiszen csak sétálni mentünk – nem is értem, hogyan keveredtünk a kedvenc árusunkhoz.
Értetlenül néztem az eladóra, aki felajánlotta, hogy nyugodtan vigyem magammal a szobrot, és másnap ráérek visszamenni a pénzzel, neki ez nem jelent gondot. Én éreztem magam kellemetlenül, hiszen Magyarországon sokan vannak úgy, hogy a kisujjadat nyújtod, és nekik az egész karod kell.
Eltűnődtem azon is, mennyire más világ van Egyiptomban, mint Magyarország környékén, ezért néha szívesebben élnék ott, mint itt. Az embereket figyelve úgy látom, egyre több a materialista szemléletű ember. Én is elindultam ezen az úton, de szerencsére sikerült letérni róla.
Természetesen a szobrot nem hoztam el. Félrerakattam, s miután másnap kifizettem, már az enyém lett. Így voltam nyugodt. Megtanultam, hogy bármelyik pillanatban történhet valami váratlan. Ne tartozzak senkinek, főleg ne pénzzel, hiszen olykor a pénz a kapcsolatok egyik megrontója. Persze ez az én személyes véleményem.
Vissza az utazáshoz. Már fáradt voltam, mikor haza értem. Gondoltam, egy kicsit elnyújtózok az ágyamban, és majd csak utána állok neki ebédelni. Hirtelen hideg levegőt éreztem, és láttam, hogy a virág levelei mozognak. Kiugrottam az ágyból, mondván nyitva az ablak, tuti jön az eső, ezért felerősödött a szél. Csakhogy egyik ablak sem volt nyitna. Legyintettem egyet, s elintéztem annyival, hogy már fáradt vagyok. Tuti képzelődhettem, szóval talán pihennem kellene.
Eltelt a hét, indulás haza Sümegre. Segítettem Anyusnak főzni, takarítani, majd úgy döntöttem, kicsit elfekszem, mert sok volt az adott napból. Aztán váratlanul megismétlődött az, ami az osztrák otthonomban. Elmerültem a kezemben lévő könyvben, és éreztem, hogy valami hideg van a lábfejemnél. Olyan érzés volt, mintha fagyasztóba tettem volna. Ahogy felnéztem, láttam a virág leveleinek mozgását. Mondanom se kell, eléggé furcsán néztem, hogy mi történik velem. A történet nem maradt annyiban, a kicsikéim is nyugtalanok voltak, már nem tudtam, hogyan csitítsam őket. Virgi hirtelen a felső testemre feküdt, az összes lábát széttártra, mintha valamitől meg akarna védeni. Egyre feszültebb lettem, nem értettem, hogy mi történik velünk.
Sümegi tartózkodásom alatt anyuskám sajnos lebetegedett, ezért nekem kellett főzni. Kevergettem az ételt, és megint jött a hideg érzet, mintha egy kéz simogatta volna a hátam. Kezdtem azt gondolni, hogy kész, vége, én megbolondultam. Rákérdeztem apára, hogy valahol nyitva van-e az ablak, mert hideget érzek a hátamnál. Felállt, körbenézett, de sehol semmi. Na, ekkor gondoltam azt, hogy ebből most már elég, tudni akarom, mivel van dolgom, mielőtt megbolondulok.
Szellem lenne a közelemben? A mesteremnek meséltem a velem történtekről, ő pedig Mariannt ajánlotta, akire ráírtam, és találkozót kértem tőle. Mit is mondhatnék, vitt a kíváncsiság, és a félelem…