Az elengedés elindítása, lezárása, és az új élet kiteljesedése

Hosszú és küzdelmes évek vannak mögötted, ennek történetét nagyságrendileg végig követhették a blog olvasói. Az írást egyértelműen terápiás eszközként használtad, szeretted volna lezárni életed eddigi szakaszát. Hogyan látod, sikeres volt a terápia, ténylegesen magad mögött tudod hagyni 40 év megpróbáltatásait?

Határozottan sikeres volt. Rengeteg kérdésemre érkezett válasz, és sokszor visszakaptam egy-egy szituációt, amit korábban nem értettem, hogy miért történt velem. Azzal, hogy a fogantatástól kezdtem a történet írását, fogalmazhatunk úgy, hogy megvilágosodtam. Már látom az összefüggéseket, megértettem a tanításokat, amiket kaptam, ennek okán igen, el tudom engedni a 40 évet.

Azt gondolná az ember, hogy a születés pillanatában minden rendben van egy gyermekkel, ám a te eseted is mutatja, hogy ez nem mindig van így. Életed korai szakaszában érezted azt, tudatosult benned, hogy már a startvonalnál hátrányba kerültél?

Sajnos akkor még nem. Ez is a megvilágosodás része volt. A „betegségem” alatt nagyon sok időm volt, amit tanulásra, nyomozásra, olvasásra fordítottam. Így értettem meg, hogy mennyire fontos nyugodt körülményeket „biztosítani” a baba születésénél. Számomra ez nem adatott meg, nagyon sok stressz ért, ami persze hatással volt eddigi életemre.

Nagyon mélyre most nem szeretnék merülni ebben a témában, tényleg csak egy rövid gondolat erejéig említem meg, amúgy is nagyon bonyolult. Minden születés egyedi az élmények, a hatások, a történések tekintetében.

Születésem során számos hatás ért: élettani, környezeti és ellátási stressz. Ezekre én nem emlékeztem, évtizedekkel később kineziológiával lett kitesztelve, hogy mi merre hány méter, majd ezt követően, amikor megkértem rá, anya mesélte el a történetet. A kineziológiai oldás során a születés pillanatát hoztuk felszínre, újra átéltem, ezzel együtt korrigáltuk a belém égett feszültséget. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nálam extrém traumatikus születésről beszélhetünk, ami kihatással volt a szellemi-lelki fejlődésre.

(Megjegyzés: ha egy gyermeknél, de éppen így felnőttnél észrevehető, hogy hiperaktív, szorongással küzd, pánikbetegként éli napjait, figyelemzavaros, esetleg depressziós, érdemes szakemberhez fordulni.)

Említetted a blogban azt a bizonyos budapesti utat, ami végül kellemes kiruccanás helyett egy traumatikus élménnyé alakult. Mikor tudatosult benned, hogy ez az élmény egyfajta akcelerátorként* hatott, és problémák egész sorát hozta el az életedbe?

Problémám csak akkor van, ha egy feladatot nem tudok „érdemben” megoldani. A pesti utat követően testi tüneteket kezdtem produkálni, ezekről említést tettem a blogban. Meséltem arról, hogy orvosokhoz fordultam a tünetekkel, ám ők felületesen kezeltek, csak a testre koncentráltak, a lelki vetületet sosem vizsgáltuk. Ez addig ment így, még végül a 40 °C-os lázas „rohamok” nem kezdték el mutatni, hogy valami nagyon nincsen rendben. Ott kezdődött minden. Így utólag azt gondolom és érzem, hogy akkor már elkezdett növekedni a mellemben a rosszindulatú tumor.

* akceleráció jelentése: felgyorsulás, fokozódás

Miután az orvosok több hónapon keresztül nem tudtak mit kezdeni egyik betegségeddel, egy természetgyógyásznál kötöttél ki, akinek tanácsai segítségével néhány nap alatt helyreálltak a dolgok. Ekkor már foglalkoztál az emelkedett, spirituális és ezoterikus iránnyal, vagy csak ezt követően kezdtél megnyílni erre?

A természetgyógyásznál tett második látogatás után indultam el ezen irányokba.

Sokféle küzdelemben volt részed az évtizedek alatt. Nem lehet nem észrevenni, hogy minden munkahelyeden kijött valami komolyabb probléma. Szerinted van közvetlen összefüggés a konkrét problémák és az adott munkahelyek között?

Igazából ez egy nagyon bonyolult kérdéskör, de a rövid válaszom az, hogy igen, van összefüggés. Az élet mindig mutatta, merre kellene tovább mennem, de mivel önértékelési és önbecsülési problémákkal küzdöttem, nem beszélve a pszichoszomatikus betegségről, nem mertem lépni.

Traumák egész sora tarkította az életed, aminek csúcspontja egy olyan betegség lett, amit senki nem szeretne sem magának, sem egy szerettének: rákkal diagnosztizáltak. A terápiás íráson keresztül életed eseményeinek feldolgozása után hogyan látod, ez így volt szükségszerű? Tehát, szerinted meg kellett élned ezt is, hogy aztán már egy másik minőségben haladhass tovább életed egy új szakaszában, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagytál minden terelést, amit az élettől kaptál, ezért végül térdre kényszerített?

Nagyon féltem a ráktól. Jó pár gondolat végigfutott a fejemben, hogy miért. Azt tapasztaltam az utam során, hogy amitől féltem, azt mindig megkaptam tapasztalásként. Így tehát igen, a félelmek kivetüléseként okkal történtek a dolgok. A rák leküzdését követően tényleg egy másik minőségben folytatom tovább az utam. A betegség rengeteget tanított nekem…

A betegségek, megpróbáltatások már mögötted vannak. Ha tetszik, az élet kiképzőtábora úgy néz ki, hogy véget ért számodra. A küzdelmes évek alatt új irányt találtál magadnak, az emberek segítése kapcsán tanultál ki olyan szakmákat, amikkel működő pályára tudod állítani mások életet, már persze ha ők ezt valóban szeretnék. Szerinted ezzel révbe értél, megvan az életfeladatod, vagy lesznek még szintlépések az életedben?

Úgy érzem, boldog vagyok, megvan a hivatásom. Szeretek tanulni, tehát folytatom tovább. Jó pap is holtig tanul, mondják. Ezt az elvet követem én is. Természetesen szeretnék szintet lépni, s ezt mindenféle téren értem. A kíváncsi természetem nem hagy nyugodni, továbbra is foglalkoztat, hogy miért az volt a kedvenc tévésorozatom, ami…

Az elmúlt bő egy évben hétről-hétre követhettük élettörténetedet, mely kapcsán elérkeztünk a jelenhez. A blog egy nyitott műfaj, ott lehet hagyni, pihenhet akár évekig is anélkül, hogy új bejegyzéssel bővülne. Bármikor folytatható, akár más irányokba is terelhetjük mondanivalónkat. Lezárás, ez a cél lebegett előtted, miközben írtál. Mivel a blog szabad műfaj, a lezárás pedig végleges, most már elárulhatjuk, hogy a blog csak eszköz volt, nem pedig végcél. 1,5 évvel ezelőtt, amikor a sümegi Khalifa Kávé és Teaház egyik asztalánál beszélgetni kezdtünk a közös munkáról, kimondtad, hogy történetedből sorstársaid segítése, motiválása céljából könyvet szeretnél írni. Mesélnél erről egy kicsit?

Amikor megbetegedtem, Szentesi Éva nagy példaképem volt, és még ma is az. Tetszett, hogy őszintén felvállalta a betegségét. Nagyon sajnáltam, hogy nem írta le, mikor mit érzett, mert úgy gondoltam, magából az írásából erőt tudtam volna meríteni. Nyilván mindenki másként éli meg azt a feladatot, hogy szembenézzen a betegséggel, de talán találtam volna egy kis kapaszkodót a gondolatai között. Mindig az vitt előre, hogy ha neki sikerült, akkor nekem is menni fog. Emiatt döntöttem el, hogy a történetemet szeretném kiadni könyv formátumban. A kötet erőt, s egy kis hitet adhat az olvasónak. Mindenből fel lehet állni, ha az ember igazán szeretné. Ma már tudom, az első lépés a legnehezebb, de megéri.

40 év lezárva, a könyv ezekben a hetekben már készül, a segítő szakmáid által látod, hogy merre van előre. Hogyan érzed most magad?

Nos, ami azt illeti, vegyes érzelmek vannak bennem. Megtaláltam a lelki békém, ebből adódóan nyugodt vagyok. Izgulok a könyv miatt, de ez normális. Igazából, amit nagyon várok már, hogy ezt a két feladatot magam mögött hagyjam. A könyvet is megoldottam, a kommunikációt pedig gyakorlom, vagy egyszerűen csak elfogadom, hogy ilyen vagyok. Meglátjuk, de ezzel a „hibával” együtt is szeretem már magam.

Évtizedeken át nagyon sok nehéz pillanatban volt részed, nem egy és nem is kettő betegséggel harcoltál meg. Lezártad, magad mögött hagytad a küzdelmeket. Milyen tanulságot tudsz levonni abból a hullámvasútból, amin végig kellett haladnod, hogy az lehess, aki ma vagy?

Hála az égnek, az eredményeim jók, s már nincsenek testi tüneteim.

Az önbecsülésem és az önértékelésem a helyére került. Megtanultam segítséget kérni, illetve nemleges választ adni. Most tanulom a határaim meghúzását, amihez egy csodálatos embert kaptam az élettől, ő ebben a feladatban is segít nekem.

Megmutatta az élet, hogy a szeretet mindent legyőz, ahogy azt is, hogy mennyire nehéz erre a szintre felépíteni magunkat. Empátiát, türelmet, kitartást, s alázatot tanultam. Megértettem, hogy a szabadság az egyetlen, amihez ragaszkodhatok. Már értem, hogy az emberek miért olyanok amilyenek, s megtanultam elfogadni, megbocsájtani, majd pedig elengedni.

Megértettem azt a gondolatot, hogy ha segíteni nem tudok, akkor legalább ne ártsak, továbbá azt, hogy a tanácsadó vagy a pszichológus nem az „ellenségem”, hanem a legjobb „barátom”, társ az olykor nehéz úton.

És ami a legfontosabb, már nem félek a haláltól, továbbá hiszek istenben. Elfogadtam isten akaratát, s meghajlok előtte.

A tanulságot levontad saját életed vonatkozásában, így biztosan van legalább egy karakteres gondolat, amit az embereknek üzennél. Mi lenne az?

Igazából három rövid gondolatom van:

• Elmúlik.
• Hiszek benned, és tudom, ha elindulsz az utadon, akkor képes vagy eljutni a feltétel nélküli szeretet szintjére.
• Szeretlek, mi egyek vagyunk. Ezt sose felejtsd el!

• Címkék: Interjú, Meghajlás, Új élet