Operáció előtt és után
Pár óra elteltével arra lettem figyelmes, hogy beszélnek körülöttem. Minden erőmet összegyűjtve nyitogatni próbáltam a szemem, de elmondhatatlanul fáradt voltam. Aludni, aludni, aludni… Ez járt a fejemben, s minden porcikám, minden egyes sejtem ezt kívánta. A szavakat, a mondatokat egyre hangosabban, egyre közelebbről hallottam, s úgy éreztem, mintha valaki fogná a karomat. Azt kérdezték tőlem, hogy: „Minden rendben? Hogy van?” Álmos vagyok, aludni szeretnék… Megtudtam, hogy az őrzőben vagyok, s mivel mindent rendben találtak és a megfigyelési idő is lejárt, visznek vissza az osztályra.
Már az osztályon feküdtem az ágyamban, amikor elnéztem jobbra, és rápillantottam a másik ágyra, ahol megláttam a magyar hölgyet. A körülményekhez képest jól volt. Vártuk a professzort, tudni szerettük volna, hogyan alakult az operáció. Megkaptam a szilikont, vagy csak az expandert sikerült behelyezni? – ez foglalkoztatott.
Másnap reggel megérkezett a professzor. Mint kiderült, sajnos nem tudta behelyezni a szilikont, jobbnak látta, ha első körben expandert kapok. Szavakkal nem tudom kifejezni, mekkora csalódás, lelki fájdalom lett úrrá rajtam. Nem is a nőiességem miatt, hogy elveszett (hiszen a szorító kötések miatt nem láttam magam), hanem azért, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy a küzdelmes időszaknak koránt sincs vége, a java még csak ezután következik. Annyira sírhatnékom volt, legszívesebben kimenekültem volna a világból. Ám amint megpróbáltam felülni, észrevettem, hogy mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem, s akkora fájdalmat éreztem a műtét helyén, hogy még felhúzni se tudtam magam.
Tovább olvasom