Címke: Fájdalom

A napok teltek, a fájdalom viszont nem hagyott alább. A professzor megérkezett a kórházi szobánkba. Érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza. Aranyosan mosolygott, majd azt válaszolta: amikor azok a kis tartályok üresek lesznek, vagy csak nagyon kevés folyadék kerül beléjük. Aha. Szóval, most azért kell imádkoznom, hogy minél előbb gyógyuljon a testem, konkrétabban a műtéti sebem. Ugyan még nem tudom hogyan, de el fogják távolítani ezeket a séta közben magammal cipelt kis barátaimat. Mennyivel könnyebb lenne az életem nélkülük, elvégre nem ragaszkodom hozzájuk.

A szüleim mindennap jöttek hozzám. A vége felé apuskám már kezdte megszeretni az osztrák környezetben való vezetést. Nos igen, Magyarországgal ellentétben Ausztriában van olyan, hogy közlekedési kultúra. Erre úgy hívták fel az én figyelmemet is. A fontosabb „szabályokat” el is sajátítottam, aztán apuskámnak megtanítottam őket. (Amikor együtt jártunk a kórházba a kemoterápiák alkalmával, odafelé mindig én vezetettem, az ausztriai otthonom felé viszont már apukám segítségére szorultam.) Szóval anyáék mindennap jöttek be, és jókat beszélgettünk. Elmondták, hogy Magyarországon és az ausztriai otthonomban is minden rendben van. Nyugodjak meg, nekem csak az a feladatom, hogy minél korábban távozzak a korházból. Tehát minden energiámat gyűjtsem össze, és a gyógyulásra fordítsam a figyelmemet.

A „véletlenek” elkezdtek dolgozni az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a harcot, s apró lépésekkel haladok előre utamon. A magyar szobatársnőmmel elindultunk sétálni, persze csak a folyóson, vagy maximum lemegyünk a boltba, esetleg kávét fogyasztani. A séta alkalmával magyar szavakra, mondatokra lettünk figyelmesek. Összenéztünk, mosolyogtunk egyet, hogy jé, magyarok. Aztán hogyan, hogyan se, megismerkedtünk egy magyar családdal, s elkezdünk beszélgetni. (Nem tisztem arról mesélni, miért voltak ők akkor ott. Ha a későbbiekben a hölgy belemegy a riportba, lehetséges, hogy rákérdek, s ha szeretné, ha szükségét érzi, elmesélni majd a részleteket.)