Az elköszönés hiánya
Megnyitottam telefonomon a Facebook nevű alkalmazást. Számomra fontos emberek hírfolyamát követem csak, mert mint arra korábban már tettem utalást, nem vagyok sem telefon-, sem alkalmazásfüggő. Mondjuk az igaz, hogy mára sokakkal könnyebb a mobilos alkalmazások által létrehozott felületeken keresztül kommunikációt folytatni, mint más módokon.
Szóval, amint megnyitottam a Facebookot, a szívemhez egy nagyon közel álló személy egyik bejegyzését láttam. Gondoltam, rápillantok a profiljára, s jobban szemügyre veszem, mert elég sokan írtak hozzá. Amikor megjelent, mindenhol sírós fejeket és hozzászólásokat láttam, hogy mennyire sajnálják, hogy elment, nagyon jó ember volt, imádkoznak érte.
Akiről most írok, ő nem más, mint a szeretett Hartwig. Sokkolt ez az üzenet, nem akartam elhinni. Mindenre gondoltam. Hogy nem jól olvastam, hogy megint előjött a német nyelvvel kapcsolatos problémám. Aztán szépen lassan eljutottam a tagadásig. Rádobtam a telefonom az ágyamra, ittam egy pohár hideg vizet, elszívtam egy szál cigarettát, majd erőt gyűjtve visszamentem, kezembe vettem a telefont, hogy újra megnézzem a Facebookot. Még ekkor sem akartam elhinni, ezért a közös barátokat hívtam telefonon. Szerettem volna, hogy mondjanak számomra valami bíztatót, és erősítsék meg, hogy csak én értelmeztem rosszul ezt az egészet. Az nem lehet, hiszen nincs egy hete, hogy írtunk egymásnak, és akkor még minden rendben volt. Milyen érdekes, épp az onkológiai rehabilitáción töltötte akkor a napjait, ahol most én is vagyok. Aztán pár nappal később itt hagyta a földi síkot.
Tovább olvasom