Újra leszületés

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Indulunk vissza Ausztriába. Másnap a megbeszélt időpontban megjelenünk a rendelőben. A doktornő még egyszer elvégzi a vizsgálatokat. Megkér, hogy üljek le, mielőtt folytatja. Akkor már tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok. Elmondja, hogy 5 cm-es cisztám van. Ő annak nézi, de természetesen miután elvégzik a műtétet, akkor tudják csak pontosan megmondani, mivel állunk szemben. Ahogy ott ülök a székben, kitágult pupillákkal, eszembe jut, amikor online végeztem az iskolákat, és egy bizonyos tananyagnál jártunk. Olyan érzésem támadt, mint régen. Mondhatni lepergett a szemem előtt az életem. Majd miután a könnycsepp kicsordult a szememből, visszatértem a jelenbe, és néztem a legkedvesebb, a legempatikusabb hölgyet, akivel valaha találkoztam.

Tudomásomra adja, nem szeretné, ha a helyi kórházban történne a műtét, inkább azt javasolja, térjek vissza Bécsbe, az Akh-ba. Minden kezelésem ott történt, az eredményeim is a rendszerben vannak. Sejtetően azt mondja, keressem meg a professzort, akihez tartoztam. Többet nem kell mondania, mert a telepátia igen erősen megvan közöttünk. Miután kérdőn ránézek, pontosan tudja milyen gondolatok kavarognak a fejemben, és annyit válaszol: a bizalom, és a hit a legfontosabb.

Úgy érzem magam, mint akinek egy hatalmas döfés érte a szívét, hisz semmi másról nem szól az elmúlt négy, lassan öt évem, mint erről. Mégis csalódtam. Nézek a hölgyre, majd telepatikusan megkérdezem, hogyan adjak bizalmat, mikor megtettem, s hatalmasat csalódtam? Nem fog menni. Azokkal a csodálatos barna szemeivel rám néz, és annyit válaszol, maga nagyon erős nő, meg fogja ezt is oldani. Fejet hajtok, megköszönök mindent, aztán a párommal elindulunk kifelé. Az ajtóban állva visszanézek, a doktornő mosolyog rám, majd mondja, a zárójelentésekkel menjek vissza.

Még aznap este írok a professzornak, leírom, hogy milyen állapotban vagyok, és csatolom a beutalókat a műtét javaslatára. Másnap reggel érkezik a válasz, következő nap fáradjak be pár vizsgálatra, és a műtét megbeszélésére. Pontosan tudom, hogy mentálisan nem vagyunk jól, és ez még rosszabbá tette a helyzetünket.

Otthon egyre feszültebb a légkőr, mindenki a sérelmeivel, a fájdalmaival van elfoglalva. Mikor van egy kis időm, felhívom a szüleim, akiket a magam módján próbálok nyugtatni.

A vizsgálatok megtörténnek, az orvosom mondja, ne aggódjak, ez nem az, amire gondolunk. Viszont műtét után tovább fogja küldeni a mintát, hogy biztosak lehessünk. Megbeszéljük a műtét időpontját. Elmondja azt is, hogy PCR tesztet kell csináltatnom, mert a koronás világjárvány épp a csúcson van, s csak negatív teszt ellenében mehetek be a kórházba. És jelzi azt is, hogy azzal számoljak, hogy látogatókat nem fogadhatok. Akkor már érzem, ebből baj lesz, de nem gondolok rá, elhessegetem a gondolataim.

Az utolsó este otthon mindenki nagyon ideges. A párommal elmondhatatlanul összeveszünk. Nem tudjuk kezelni már ezt az egészet. Fehérneműben vagyok a lakásban, épp tusolni készülök, mikor tudomására adom, most hagyjon békén. Elmegyek zuhanyozni, s ha egy órán keresztül állok bent, akkor ezt fogadja el. Majd ha lenyugszom, akkor beszélgetünk.

Belépek a tus alá, megengedem a forró vizet. Hagyom, hogy a víz sugarai a bőrömön táncoljanak, tisztítsanak. Rápillantok a természetes alapanyagokból készült rózsa szappanomra, kezembe veszem, elmélyülök az illatában. A következő pillanatban feljött belőlem a rengeteg kezelés, a műtétek, az érzések emléke, hogy milyen volt, amikor napokig nem tudtam zuhanyozni. Majd mikor édesanyámmal azon tanakodtunk, hogyan mossuk meg a hajam a nagy műtét után. Sóhaj után visszatértem, és kimondom, ezt most kiélvezem, mert lehet ez lesz az utolsó.

A gondolatok kavarognak a fejemben, elfáradok, így leülök a lábaimra. Kezeimet összefonom, elmondhatatlanul sírok, Istenhez könyörgöm segítségért. Elmondom neki, ezt a terhet már nem bírom, könyörgöm, kérem segítsen utamon, hozzon fényt, erőt az életembe. Kiélvezem a víz sugarait, majd miután összekaparom magam, felállok, hajat mosok, és elindulok az ágy irányába.

A párommal nem beszélek, és a lehető legmesszebb fekszem le az ágyban. Nem szeretnék hozzá bújni, arra vágyom, hogy békén hagyjon. Elég ebből a színjátékból, gondolom magamban. Másnap a párom elvisz a kórházig. Nem találjuk a szavakat, így nem mondunk semmit, és elválunk mint két idegen.

A kórházba már úgy megyek be, mintha a második vagy harmadik otthonom lenne. Miután elfoglalom az ágyam, az orvos, aki műteni fog, odajön hozzám, beszélgetni kezdünk. Őszintén elmondom neki, hogy teljesen kibuktam, nem tudom mi lesz a műtét kimenetele, de szeretném, ha a gyorstesztet megcsinálná, mert tudom, létezik ilyen. Ne várasson most meg két, illetve három héten keresztül, mert abba szó szerint belebolondulok. Empatikusan viselkedik, megígéri, ahogy felébredek, már tudatni is fogja velem az eredményt. Megfogja a kezem, nyugtat. Ketten vagyunk a szobában, a másik hölgynek méhnyakrákja van, ugyanolyan fiatal mint én. Pár szót beszélünk csak, egyikünk sincs befogadó állapotban.

Másnap reggel készítenek fel az operációra. Mire felébredek a stresszes állapotból, már a műtőben vagyok, ahol a doktor úr mosolyog rám. Belenéz mélyen a szemembe, és azt súgja a fülembe, minden rendben lesz. Valahogy én nem így érzem. Mikor altatnak, ránézek a professzora. Szavakkal nem tudom kifejezni, leírni mi van bennem, mert a szüleimmel nem tudok találkozni műtét előtt. Mérhetetlen fájdalom, talán így tudnám megfogalmazni.

Elalszom. Fogalmam sincs mikor, és hogyan, de egy alagútban vagyok, ami az ég felé vezet, a végén pedig hatalmas fényt látok, ahova tartok. Pár méterrel a testem felett a düh, a harag tombol bennem. Ahogy lassan odaérek a fénybe, már várnak rám. Olyan érzés mintha lebegnék, (mint az űrhajósok az űrben). Nem tudom, hol vagyok, csak arra leszek figyelmes, hogy beszélnek hozzám. Nem félek, nincsenek bennem negatív érzések, sőt, olyan boldog vagyok, mint soha. Hatalmas megnyugvás, béke, szeretet van bennem, és körülöttem.

Miután megfordulok, rám néznek, akik vártak rám, majd azt mondják, már nem kell visszamenned a Földre. Megoldottad a feladatot, ami miatt leszülettél. Én nézek rájuk kérdőn, mire azt válaszolják, de szabad akaratod van. Amennyiben szeretnél visszatérni, mi megengedjük neked. Jókora sóhaj után kimondom, szeretnék visszamenni! Hatalmas a csend, majd folytatom. Ott vannak a szüleim, a bátyámék, a Ginus, akinek inzulint kell adnom. Ott vannak az emberek, akinek szeretnék segíteni, és hát, szeretném megélni, az egy igaz szerelmet a Földön, ami egész eddig életben tartott. Meghajoltunk egymás előtt.

Ezt követően már csak arra emlékszem, mikor a kórház őrzőjében rázzák a testem, hogy vegyek levegőt. Kiabálások hallatszanak, lassan visszatérek, s kinyitom a szemem. (Fogalmam sincs arról, ez valós halálélmény, tudattalan, esetleg a tudatom játéka volt-e.) Egyben biztos vagyok, már nem félek a haláltól. Csodálatos megélésben volt részem. Köszönetet mondok Istennek, mert akkor már tudom, hogy velem van, ahogy megkértem.

Visszavisznek a szobámba, ahol kezembe veszem a telefont, írok a páromnak. Jól vagyok, ne aggódjatok, üzenem, aztán alszom tovább. Este megjelenik a professzor, aki elmondja, minden a legnagyobb rendben. Jó az eredményem. Örömkönnyek folynak le az arcomon, megköszönöm neki, és Papusnak (Istennek) a segítséget. A szobatársammal időközben nekiállunk beszélgetni. Ő is jó híreket kap, így jókat nevetünk, már amennyire a fájdalom miatt ez lehetséges.

Ahogy én, úgy szüleim és családtagjaim is megnyugszanak. Már vágom a centin lévő perceket, és azon imádkozom, mielőbb kimehessek innen. Hála az égnek hamar kienged a doktor úr, akivel megbeszéljük a varratszedés idejét.

Hazaérkeztem után megszűnik számomra az idő. Már nem nézem az órát, élem az életet, ami egyre nagyobb szabadságot ad nekem. Többször megismétlem ezt az „utazást”, amitől a párom majdnem agyvérzést kap. Masszírozás közben is, ő pedig azt hitte elájultam. Elfektet, pofozgat, én pedig mint akit kicseréltek, vidáman, boldogan mesélek neki arról, hogy máshol jártam, és mekkora boldogság volt beszélgetni valakivel. Olyan hatalmas energiám lett utána, amit nem tudok leírni.

Miután a párom elmegy dolgozni, a nappalok pokollá változnak. Esténként számonkérés, mit csinálok egész nap, kivel, milyen jogon beszélgetek, stb. Erőt veszek magamon, majd kimondom: ebből elég! Költözz el, kérlek!

Napokon belül megjön a felülvizsgálat eredménye, ahol arról írnak, mivel hála az égnek jók az eredményeim, visszaengednek dolgozni. Viszont a kötelező onkológiai kontrollok megmaradnak öt éven keresztül. Hálás vagyok, mert tovább léphetek az új életembe, hátrahagyva a betegséget.