Mikor ébredek fel végre?!

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Párom haza utazik. Beszélünk telefonon. A körülményekhez képest jól van. Én itthon főzök, írom a kis házimat, és közben Ginára (kutyusom) helyezem a fókuszomat, aki korábban cukorbeteg lett, ezért reggel és este inzulinozni kell. Párom ezalatt odaér, amiről akkor én még nem tudok. Nyugodtan ülök az asztalnál, épp rágyújtok egy cigarettára, befejezem az utolsó mondatot a házinál, mikor hirtelen rosszul leszek. Fogalmam sincs arról, hogy ez miért történik velem, nem értem az egészet. Sírógörcs jön rám, nehezen veszem a levegőt, elmondhatatlanul ideges vagyok. Hiába próbálom nyugtatni magam, előveszem a tanultakat, de nem jutok semmire. Remegek, mint a kocsonya, könnycseppek hullnak végig az arcomon, és csak ülök ott értetlenül.

Pár perc múlva hív a kedvesem, aki elmondja, hogy apukájának sajnos már csak napjai vannak hátra. Eljutok oda, hogy nem tudok uralkodni magamon, majd sírva könyörgök, hogy még ma este búcsúzzon el az apukájától. Nem tudom megindokolni, de tudom, ha ma nem teszi meg, már nem lesz rá lehetősége. Tanácsadóként pontosan tudom, hogy mekkora jelentősége van a szeretteinktől való elbúcsúzásnak.

Minden tőle telhetőt meg fog tenni, mondja nekem, majd megkérdezi, hogy jól halja-e, hogy sírok. Aztán elmondja, sírógörcs van rajta, alig kap levegőt, elmondhatatlanul ideges, s nem tud magával mit kezdeni. Amikor ezt meghallottam, azt hittem, hogy lefordulok a székről. Viszont én csak könyörögtem tovább, majd megkértem az angyalokat, hogy menjenek oda a párom apukája mellé, hogy ha eljön az idő, kísérjék haza. Tettem, ahogy tanultam, persze figyelembe véve a szabad akaratot. Mert a lelkek nem biztos, hogy egyből haza térnek, 42 napig még itt tartózkodhatnak.

Az éjjel szinte semmit nem alszom, mert mindig ez van ilyenkor. Gyújtok egy fehér gyertyát, imádkozom, majd a kedvesemmel beszélek hajnalig. Az elkövetkező nap délelőttjén, mikor visszamegy a kórházba, tudatják vele és a többi családtaggal, hogy senki nem mehet be, mert éppen zárják le a kórházat a koronás világjárvány miatt. Elmondja nekem, hogy sajnos nem tud elköszönni édesapjától, fogalma sincs arról, mit tegyen. Miután letesszük a telefont, olyan fájdalom szúr bele a szívembe, amiről azt hiszem, bele fogok halni. Majd megtörténik, amire számítani lehetett. Édesapja eltávozott. Mérhetetlen fájdalom járja át a testünk minden porcikáját.

A napok haladnak előre, a kapcsolatunk viszont nemhogy javulna, egyre mélyebbre süllyed. Ginus cukra az egekben, így irány vissza az orvoshoz. Bemegyünk a dokihoz, elmondom neki, hogy én ennek a kiskutyának köszönhetem az életemet, ő jelezte a rákos daganatot a szervezetemben. (Azon tűnődöm, talán így megérti mennyire és milyen fontos nekem a kis angyalkám.) Az orvos mélyen a szemembe néz, majd tudomásomra adja, hogy az ilyen eset, történés, tudományosan még nincs bizonyítva.

Ott ülök a székben, lehunyom a szemem, majd mikor kinyitom, anyáék nappalijában hemperegtem a kiskutyáimmal. Ginus odajött hozzám, a bal mellemet szaglászta, utána rátette a lábát, amit én figyeltem, és a végén igaz nem a karmaival, hanem a mancsával, de elkezdte eszeveszettül kaparni. Alig tudtam leállítani, azután megnyugtatni. Ahogy sóhajtok egyet, kinyitom a szemem, az orvosra nézek, és magamban megjegyzem, kit érdekel, hol tart a tudomány, mikor én ezt megtapasztaltam. Hagyjuk már, rúgok fel mindent, gondolom magamban, majd mély levegőket veszek. Haza érünk, megpróbálunk aludni. Már tudok.

Pár nap elteltével sétálunk a mező felé, amit nagyon szeretek már négy éve, hiszen rengeteget ad nekem, majd miután visszafordulunk, a villanyoszlopról egy darab leesik, tőlünk nem olyan messze landol. Megállunk, Gina ugat, mi összenézünk, aztán megfordulunk. Nézünk előre, állatot nem látunk, a szél se fúj. Akkor már tudom, és csak annyit mondok, kérlek a lakásba ne gyere utánunk. Ahogy felértem a lakásba, védelmet kérek. Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy ez a védelem nem örökre szól.

Az esték egyre „durvábbak” lesznek. Miután a párom és a Gina elalszik, arra ébredek, hogy recseg a parketta, mintha valaki járkálna rajta. Ahogy körülnézek, azzal szembesülök, hogy mindenki mélyen alszik körülöttem. Gyújtok egy füstölőt, majd egy fehér mécsest. Látom, hogy a lángja összevissza cikázik, akkor már tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. A szoba egyre hűvösebb lett, és a kis lámpa ami egész éjjel halványan világít, elkezd vibrálni. A félelem erőre kap bennem, mert akkor még nem tudom, kivel, mivel van dolgom.

Az elkövetkező napon felveszem a kapcsolatot a mesteremmel, aki felvilágosít, majd a tudomásomra adja, hogy haza kell kísérnem a szellemi lényt, az angyalokkal együtt. Amíg nem teszem meg, ott lesz nálunk, mert ő kifejezetten az én segítségem kéri, és fogadja el. Megpróbálhatnám leírni, hogy milyen harcokat vívok belül, de mivel mindig a szeretet győz, így megkérem a páromat, hogy vigye le Ginát sétálni, mert igazából fogalmam sincs mi fog történni, de őket szeretném „biztonságban” tudni. Előveszem a jegyzetem, meggyújtom a füstölőket, a mécseseket, majd elvégzem a feladatot, amit tőlem kérnek. Amint végzek felhívom a párom, majd elmondom neki, hogy végeztem, úgy érzem már nincs itt velem a lakásban, szóval, ha gondolják jöjjenek haza. Az éjjel, és még az elkövetkező pár estén azért figyelek, de már nincs itt. Hálát adok, mert egy lélek haza térhetett a segítségemmel, viszont egyben azt is kimondom, mostanában nem szeretnék ilyen feladatokat kapni.

Most ami mindennél fontosabb, a következő kontroll, amire próbálok lelkileg felkészülni, és nem hagyom, hogy a félelem eluralkodjon rajtam. Az utolsó feladat, amit kaptam, nemhogy javított volna a kapcsolatunkon, hanem egyre nehezebb lett minden. Rengeteg támadás ér a páromtól, mindenféle téren. Sokat sírok, nem érzem a támogatást, a szeretetet, csak a rombolást. A kontroll előtt pár nappal nagyon rosszul leszek. Olyan alhasi fájdalmaim lesznek, hogy csak hempergek a földön. Akármilyen és akármennyi gyógyszert veszek be, semmi sem használ. A szemeim vörösek, már tűzben égnek a sok sírástól, a testem remeg, nincs erőm felállni, majdnem belefulladok a fájdalomba. Az nyugtat meg, hogy tudom, a nőgyógyászati vizsgálat után indulunk Sümegre a szüleimhez, és ott talán jobb lesz minden.

A vizsgálatot előre hozatom, majd a párommal elindulunk. A doktornő megvizsgál. Leülünk, rám néz, és azt mondja, nem érti mi van velem, mert az eredményeim jók. Semmi nem mutat eltérést. Nagyon zavart, ideges vagyok, de összeszedem magam. Nyugodt hangon közlöm vele, hogy engem ez nem érdekel. Pontosan tudom, ez nem menstruációs görcs. Ismerem a szervezetem, így tudom, érzem, hogy valami nincs rendben. Ahogy kimondom, a könnycseppek gyűlnek a szememben, majd hullani kezdenek. A doktornő minden tőle telhetőt megtesz, de rájön, hogy nem tud megnyugtatni. Mindenesetre kapok egy gyógyszert, és tudomásomra adja, ahogy megjön a rákszűrés eredménye jelentkezni fog. Így egy kicsit megnyugszom.

Indulás haza Magyarországra, ahol minden a legnagyobb rendben. Talán harmadik napja lehettünk ott, mikor megérkezett az e-mail a doktornőtől, amiben arról írt, hogy a lehető leghamarabb menjek vissza hozzá, mert valami mégiscsak van a petefészkemen. Csak ülök a szobában, próbálok nem sírni, hisz erős nő vagyok, már annyi minden van mögöttem, majd csak lesz ez is valahogy. Aha, csakhogy nem tudok állarcot hordani. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül, hogy valami nem stimmel. Mire kilábalhatnánk mentálisan az elmúlt négy évből, kezdődik minden előröl. Nem kell sok idő, mire a szüleim rájönnek, valami nagyon nem stimmel.

Gyötrődöm, fogalmam sincs mit csináljak. Most mondjam el a nőgyógyász levelét, vagy majd akkor, amikor már biztosat tudok? Most ültessem el bennük a félelmet, mire jobban lennének? Este az étkezőasztalnál ülünk, mikor apukám rákérdez. Megszólalni se tudok, csak a könnycseppek hullanak a szememből, és már nem tudom tartani magam, így elmondom. Hátradőlök a kanapén, majd bevillan az a kép, amikor édesanyám a hetedik kemoterápiás kezelés körül látta rajtam, hogy már nincs erőm folytatni. Annyira erős, és elmondhatatlanul pozitív volt. A hozzáállásával egy hatalmasat „lökött” rajtam, ami átsegített akkor mindenen. Most ugyanazt az erőt látom benne. Megfogja a kezem, támogat, majd nyugtat.