Álom, édes álom

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

A szobámban vagyok, kényelmes pózban ülök a kanapén. A türelem, majd pedig a türelmetlenség hatalmasodik el rajtam. Várom a szerelmemet. Folyamatosan az órát bámulom, olyan, mintha a perceket vágnám a centi helyett. Egyszer csak kopognak. Kimegyek, s mikor meglátom az ajtóban, a legnagyobb sebességgel, amire a testem képes, a nyakába ugrok. Ölelem, simogatom, puszilgatom, ahol érem, majd előhívva a szenvedélyt magamból, megcsókolom, aztán behúzom, lassan behajtom az ajtót. A csók után csak annyi csúszik ki a számon: elviselhetetlen a fájdalom, ami átjárja a testem, mikor nem vagy itt. Remegő kezünk egymásba fonódik, beszélgetésbe elegyedünk, majd percek elteltével jó asszony módjára megmelegítem a szívből elkészített főtt ételt. Lila köd van bennem és körülöttem, ahogy a kedvesemben is.

Estefele járunk, már sötétedik, fáradunk, így tusolás után az ágyba igyekszünk. Milyen csodálatos érzés odabújni hozzá, megsimogatni a haját, majd ahogy elindul a kezem, a szemein halad tovább, és az ajkánál kötök ki. Elmondása szerint úgy érzi, mintha csiklandoznám, de csak nevet. Szeretem, mikor nevet, ez engem is boldogsággal tölt el. Jókat beszélgetünk, nevetünk, majd érezzük, hogy a szemünk lágyan csukódik le. Így a kedvesem hozzám bújik, gyengéden átölel, és mintha más világban lennénk, elalszunk.

A reggeli kávé elfogyasztása után egymást cukkolva visszarohanunk a szobába, és párnacsatába kezdünk, mert élvezzük, hogy újból gyerekek lehetünk. Ahogy gyengéden, de valahol mégis erővel a testünkhöz érnek a párnák, az egyik véletlenül kiszakad, így a benne lévő tollak utat találnak maguknak. Azok a varázslatos, hófehér, súlytalan tollak hullnak a levegőben, ami csodálatos látványt nyújt nekem. Szívemből nevetek, majd leugrok az ágyról, belemarkolok a tollpihékbe, és megemelve a tenyerem újból szárnyalásra, hullásra késztetem őket. Alá állok, s érzem, mikor testemet gyengéden simogatja, ahogy hullik le a földre. Kedvesem velem nevet, hisz a boldogság energiája uralkodik a szobában, vagy inkább a lakásban.

A reggelizés közben beszélgetésbe kezdünk, aminek témája a közös élet kialakítása. Több szempontot figyelembe véve arra a döntésre jutunk, hogy a kedvesem hagyja el Németországot. Valahol a tervei között szerepelt, hát akkor eljött az ideje. Mindig őszinték vagyunk egymással, hisz egy kapcsolat csak így működhet, pontosan tudjuk, ki milyen csomagot hoz magával. Mondhatni a költözés elég gyorsan meg is történt. Mit szoktak mondani: akkor derül ki minden, miután összeköltözöl a másik feleddel. Mekkora igazság ez, kivéve, ha már a legelején megmutatom a fekete levest. Viszont mi még lila ködben vagyunk. Napokig olyan harmóniában élünk, amit meg se tudok fogalmazni. Sokáig nem tarthat ez a felhőtlen kapcsolat, előbb vagy utóbb az élet úgyis megmutatja magát, de addig is élvezzük ki minden percét a boldogságnak.

A napok haladnak, és beköszönt az ősz. Nem csak mint évszak. Az élet hozza a feladatokat, amiket fokozatosan meg kell oldanunk, egészen addig, míg hatalmas traumák nem érkeznek az életünkbe. Igazából ezeket a traumákat a kedvesem éli meg, de tudjuk miként van ez. Mikor valakit igazán szeretsz, téged is megérint az ő fájdalma, hisz szereted, s szívetek egyszerre dobban. Viszont mikor ott állok a konyhában, hallom, hogy párom telefonja cseng, majd a beszélgetés is kihallatszik, azon gondolkodom, hogy milyen kegyetlen az élet. Még az egyik traumából ki sem jött, már kapja a másikat.

A levest keverem, majd a szememből elindulnak a könnycseppek, az arcomon utat találnak egészen az ajkam széléig, míg le nem törlöm. Mérhetetlen fájdalom járja át a testem, de még tartom magam. Nem szólok egy szót sem, hallgatom a beszélgetést, érzem a kedvesemben eluralkodó érzéseket. Fogalmam sincs arról, hogy mit tegyek, hisz nem olyan régóta vagyunk együtt. Vajon hogyan kellene közelednem hozzá, vajon mi lehet a szeretetnyelve, amivel ha közelednék, tudná, hogy mennyire szeretem. Fogalmam sincs arról, mi fog történni, miután leteszi a telefont. Hogyan fogja lereagálni azt, ami a hívásból kiderült számára.

Érzem, a feszültség kezd eluralkodni a testemben, így megiszok egy pohár vizet, mély levegőt veszek, amit többször megismétlek. Kezeimben tartom a fejem, becsukom a szemem, csak hagyom a könnyeimet hullani a parkettára. Nem velem történik mindez, de mégis elviselhetetlen gyötrődés jár át. Kezembe veszem a cigim, meggyújtom, majd az ablakhoz lépek, csodálom a lakáson kívüli életet. Neszt hallok a csendben, így megfordulok, rápillantok a szívem csücskére, leteszem a cigit, ölelem, tartom, ahogy tudom. Lassan elernyednek a kezeim, így leülünk. Beszélgetni kezdünk, mígnem a szemei sarkában megjelennek a könnycseppek. Ott ülök, és hagyom, hogy induljanak útnak, hisz ennek a fájdalomnak távoznia kell. A lehető legnagyobb megértéssel, szeretettel fordulok felé, ami létezik.

A napok haladtak előre, még ebből a traumából fel sem ébredünk, amikor eljön az az idő, hogy éjjeleken át nem tudok aludni. Nem tudom megokolni, csak annyit tudok, hogy valami történni fog. Ezt az elmúlt években megtanultam. A boldogság helyét szépen lassan átveszi a fájdalom. Pár nap múlva érkezezik egy hívás, hogy a párom apukája nagyon beteg, induljon haza minél előbb, amint lehetséges. Ő elindul, én pedig egyéb okok miatt itthonról segítem. Útközben beszélünk telefonon, a szívem szakad bele, gyötrődöm, a könnyeimmel küszködöm, de tartom magam míg le nem tesszük a telefont. Miután hazaér, szembesül azzal, ami történt, majd felhív telefonon. A kétségbeesés, a kínszenvedés uralkodik el rajta. Érzem, minden porcikája sajgását érzem a testemben.

A következő nap reggelén beszélünk telefonon, elcsukló hangon mondja, milyen diagnózist állított fel az orvos. Ahogy kimondja, már tudom a fájdalmas igazságot. Viszont azt is tudom, hogy nincs jogom elvenni a reményt. Hatalmas harcokat vívok belül. Bárcsak itt lenne, hogy meg tudjam ölelni, simogassam, nyugtassam a lelkét, ami most elmondhatatlanul tombol.

Hazaérkezik. A szemeiből mérhetetlen fájdalom sugárzik. Valahol tudjuk, legbelül, amit nem mondunk ki. Elmegyek tusolni, majd hálát adok, mert az én szüleim még élnek, és velem vannak. Igaz, hogy egy másik országban, de ha felveszem a telefont, hallom a megnyugtató hangjukat, ami mindennél többet jelent nekem. Miután kilépek a fürdőből, azon gondolkodom, hogy egy boldog ember arca mennyire el tud torzulni a fájdalomtól. Persze sokan hordanak álarcot, de mi a párommal sosem tudjuk tagadni, ha valami nem stimmel.

Lassan elérkezik a kötelező kontroll ideje. Az a megpróbáltatás, ami beköltözött az otthonunkba, nemhogy nem akart távozni, de még jött hozzá egy nagy adag. Mi van akkor, ha mindkettőnket el fog veszíteni… Aki rákos beteg, az pontosan tudja, érti, érzi a szavaim súlyát. Tudja, milyen érzés, mikor az orvos kezébe adja a diagnózist, ismeri a folyamatot, és szerintem leírhatom, hogy az összes érzést, ami megtalálható, megéli.

Nem szeretnélek elkeseríteni, de ezek még egy darabig veled maradnak. Természetes, ha kontroll előtt, közben, s még utána is a félelem az életedben van. Viszont ahogy halad előre az idő, ezt a kínszenvedést is el fogod tudni engedni, ha megtalálod a forrását.

Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, de szembenézni még nem tudok vele. Viszont hálás vagyok, mert ott van velem a párom, aki megfogja a kezem, és bármennyire is nehéz mindkettőnknek, haladunk együtt tovább a megkezdett úton, reménnyel telve. Olyanok vagyunk, mint a dominó. Egy kis szellő, és eldőlünk. Labilisak vagyunk, próbáljuk tartani a másikat, de kevesek vagyunk. Érezzük, hogy nem jó irányba halad az életünk, de nincs erőnk. Mindenki a saját gyötrődésével van elfoglalva.

A meghitt beszélgetések helyét átveszi a szenvedés, és a kommunikáció is lecsökken. Mély fájdalmak, türelmetlenség, jellemzi a kapcsolatunkat, ahol a megértés is hiány lett.  Elérkezik az a nap, amitől annyira tartunk. Már kimerülten, de még haladunk tovább kéz a kézben. Telefon csörgése hozott vissza minket ebből a sínylődésből. Egy végtelenül kedves nővérke hívja a párom aki elmondja, eljött az idő, hogy haza utazzon. Minél előbb…