Húz a félelem, emel a fény

Az alább olvasható történet(szál) valós események alapján íródott, ám többek között dramaturgiai okokból fikciós elemeket is tartalmaz. Az írás egy logikusan felépülő eseménysort dokumentál, mely számos ponton terelő szándékú utalásokat tartalmaz. Ha észreveszed ezeket, talán éppen neked szólnak.

Bejelentkezek az Ams-re, azaz a munkanélküli hivatalba. Lépésem után hálát adok, hiszen ha csak egy kicsit is teszek azért, hogy előbbre jussak, már közelebb vagyok a fényhez. Aztán azon tűnődöm, miért nem vágok egyből a közepébe a dolgoknak, mire is várok tulajdonképpen? Beadom az önéletrajzom több helyre. Ennek kapcsán az jut eszembe, hogy Magyarországon miként van ez. Melyik a jobb, egy ilyen betegség után otthon ülni életem végéig, vagy visszakerülni a társadalomba. Itt az osztrákoknál 5 évre adják meg a rehabilitációs pénzt, s ha úgy látják, jobban vagyok, akkor visszaengednek a munkaerőpiacra.

Millió kérdés van bennem, persze még félelem is akad bőven, ám idővel minden megoldódik. A barátnőimmel sokat beszélgetünk, nagyon bíztatnak. A párom ekkor még velem él, de már nézegeti az albérleteket. Mint két idegen, úgy élünk egymás mellett. Miután elmondom a szeretteimnek, a barátaimnak, hova hívtak be állásinterjúra, mindenki ellenezni kezdi. Én viszont nagyon kíváncsi vagyok, azon töprengek, ha tényleg nem tudom csinálni, még mindig ott a hivatal mögöttem, segít nekem. Azért azt ne felejtsük el, hogy a terápiák, az operációk mennyi mindent kivesznek a szervezetből…

Több helyre is behívnak. Jaj, most olyan jót nevetek. Megyek állásinterjúra, és pont akkor, épp ott le van zárva a város egy része. Autóval sehogy se tudok behajtani a megadott címre. Gondoltam magamban, na ezt buktam. Hogy is szoktuk mondani: ha az adott helyre nem érsz oda adott időben, akkor ott nincs feladatod. Tényleg, így van. Majdnem egy órás csúszással megjelentem, hozzáteszem életemben sem késtem, és kések el sehonnan manapság sem. Inkább tíz perccel előbb ott vagyok. Akkor már tudom, hogy nekem nincs ott dolgom, ennek tudatában veszek részt a beszélgetésen.

Az elkövetkező napokban megint állásinterjúra megyek. Odaérek időben. Valahol tudom a kérdéseket, amiket feltesznek, de nagyon izgulok. Lépnék is előre, de valami vissza is húz. Leülünk a tárgyalónak nevezett helyiségbe, majd jönnek a kérdések. Mosolygós vagyok, nyitott testtartást veszek fel, egészen addig, míg a leendő munkaadóm meg nem kérdezi, hol voltam az elmúlt 4 évben, merthogy az önéletrajzomban nincs feltüntetve.

Akaratlanul egyből bezárom magam, hatalmasat sóhajtok, és azon tűnődöm, mit is válaszoljak. Mert ha elmondom az igazat, akkor vagy azt mondják, hogy sajnos egyéb okok miatt nem tudnak alkalmazni, vagy azt, hogy épp ilyen kitartó emberre van szükségük. Pontosan tudom, vannak még onkológiai kontrolljaim, tehát csak egyenesen előre, lesz ahogy lennie kell. Megosztom az illetővel az elmúlt éveim történéseit. Látom rajta, hogy első körben lefagy, majd nézegeti az ajánlólevelem, hiszen pontosan tudja, mekkora felelősség nehezedik ezentúl rá. Egy hatalmas sóhaj után megkérdezi, mikor tudok kezdeni. (Ennek már lassan egy éve.)

Kijövök az épületből, beülök az autómba, én is sóhajtok egyet, majd örömkönnyek indulnak el a szememből, végig az arcomon. Hálát adok, mert már látom, hogy Isten velem van. Olyan szépen mutatja az utat, hogy az valami hihetetlen. Eljött az ideje annak, hogy végre felálljak.

A párom időközben elköltözik. Eljött a múlt lezárásának ideje, ezzel együtt az új életszakasz építésének kezdete is megérkezett. Nagyon várom az első napot a munkahelyen, kíváncsi is vagyok, de azért szorongok is. Fogalmam sincs, milyen emberek vesznek majd körül. Hogyan fogok viselkedni, milyen ütemben tanulok, meg úgy egyáltalán, milyen lesz újra dolgozni, ezeken gondolkodom.

Elérkezik az első munkanapom. Boldog vagyok, nyitottan ülök be az autóba, és kocsikázom az új munkahely felé. Megállok a cégnél, és köszönetet mondok az égieknek. Elindulok befelé. Bejelentkezek, aztán keresem a főnökasszonyt. Megáll előttem, kedvesen bemutatkozom, mosolygok, elmondom, hogy én vagyok az új ember, aki ma kezd. Végigmér, mindezt láthatóan teszi, köszönni minek is, majd vág egy grimaszt, és azt mondja, kövessem.

Magamban annyit mondok, köszi Istenem, már látom, jó helyre hoztál, na ez jó buli lesz. Hiszen hol tudok a legjobban fejlődni, ha nem a „pokolban”. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, hogy a tisztelet egy morzsáját sem adják meg, de gondolom lesz ez máshogy is. Idővel megértem, miért történik ez velem. Kitartással nincs baj.

A napok haladnak előre, én minden nap mást tanulok, viszont kőkemény határokat húzok, ami abban nyilvánul meg, hogy minimálisra csökkentem a kommunikációm. Figyelem, mi történik körülöttem, bennem, majd pedig az embereket, akik körülvesznek.

Van egy idős hölgy, aki beszélgetni kezd velem, és aki nehezen, de eléri, hogy a bizalmamba férkőzzön. A főnököm folyamatosan figyel, nézi hogyan veszem az akadályokat, miként ugrom át őket, viszont egy szót sem szól. Nem beszélünk egymással, de figyelünk. Mikor egy nagyobb feladatot elvégzek, mosolyog, ezzel bíztat, hogy csináljam csak tovább, menni fog ez. Viszont mivel én is nyitott szemmel járok, és látom, hol van a főnökömnek szüksége emberre, a meglévő munkám mellett beleállok abba is. Így ő nyugodt lesz, én pedig kicsit növelem az önbizalmam. Érzem, hogy egyre jobban teljesítek, hisz a maximalizmusom az egekben, a kollegák pedig egyre jobban megkedvelnek, és elfogadnak olyannak amilyen vagyok.

Pár hónapja már ott vagyok, amikor elérkezik az onkológiai kontrollom időpontja. Tudom, hogy ez padlóra fog küldeni, hisz ismerem magam, viszont eljött az ideje, hogy megkeressem a félelmem gyökerét, amit vagy kitépek magamból, vagy pedig szeretettel állok hozzá, és megbarátkozom vele. Elengedek mindent, és erre helyezem a fókuszom.

A főnököm elé állok, segítséget kérek tőle. Elmondom neki, ez a 2 hét katasztrófa lesz számomra, és ha nem úgy teljesítek, ahogy kellene, mert nem tudok koncentrálni, az nem azért van, mert nem akarom, hanem mert most ez a fontos az életemben. Megértését kérem, s ha esetleg azt látja, hogy nem tudom a stresszes helyzeteket kezelni, kérem álljon mellém, vagy mögém, és segítsen.

Persze a megérzéseim sosem hazudtak, hazudnak, így jól érzem, amit érzek. Eljön a pillanat amikor kibukok, és olyat teszek, amin még én is meglepődöm. A kolleginám betámad, majd megpróbál lenyomni, és belém rúgni. Tudom, hogy ez az a pillanat, amikor le kell mennem a tudatalattimba, ahol meg kell nézzem, mikor milyen traumát éltem meg. Mindent kizárok a jelen pillanatban, senki és semmi nem érdekel. Ott állok, mély levegőt veszek, becsukom a szemem, figyelek, és rájövök az életem alakulására, majd pedig gyógyítom a sérülést. A főnököm intézkedik, ahogy megkértem. Könnyű azt bántani, aki érthető okokból padlón van, viszont ahogy ránézek a kolleginámra, annyit mondok magamban: várjál csak pár napot, mikor erőm teljében leszek, majd meglátod, hogy tisztelni fogsz te engem!

Az eredményeim jók, amiért hálás vagyok, és véletlenül úgy alakul, hogy a kolleginával együtt kell dolgoznom. A főnökék figyelnek, kíváncsiak arra, mit kezdek a szeretett személlyel. Semmi mást nem tettem, minthogy a komfortzónájából kihoztam. Szegény, ott már nem teljesített olyan jól, de attól a pillanattól változott a hozzáállása velem szemben. Mindenki nevetett, ahogy magamban én is.

Miután megtudják a főnökasszonyaim, hogy hála az égnek jók az eredményeim, egyesével jönnek oda gratulálni, majd közelebb jönnek, és csak hosszan öleljük egymást. Szépen lassan megnyílnak az emberek, a legbelsőbb titkaikról beszélnek, és akkor már megértem azt a főnökasszonyt is, aki első napomon nem köszön nekem. Szorosan ölelem, és csak törlöm le a könnyeket a szememből, az arcomról. Megköszönöm, hogy bizalmába fogadott, meghajlok előtte, és csak csodálom. Ránézek, látom mennyire jólesett neki, hogy végre kimondhatja, ami a lelkét nyomja, és ezzel már el is indul a gyógyulás útján.

Majdnem mindennap hallgatom a kollegáimat, hogy miért nem keresek egy férfit magam mellé. Szép, intelligens, nyugodt, viszont egyben szórakoztató, vidám, vicces nő vagyok. Erre mindig azt válaszolom, mert tudatosan bezártam, bezárom a szívem. Eleget szenvedtem, és amíg én nem leszek jól, addig nem engedek magam mellé senkit közel. Elég volt a szenvedésből.

Boldog szeretnék lenni, a férfit is boldoggá szeretném tenni. Sérültem a legutolsó kapcsolatomban, nem is akárhogyan, és most én leszek az első. Meg kell gyógyulnom, lelkileg, testileg, szellemileg. Ettől kezdve megértők velem, és nem csesztetnek tovább, csak mutogatják a jóképű férfiakat, én pedig csak mosolygok rájuk, mert ha azt mondom, hogy fekete, akkor az fekete, majd hátat fordítok, és végzem tovább a munkám, amiért fizetnek, ha már egyszer „eladtam” a lelkem egy időre.

A napok haladnak előre, és elérkezik Ginuskám kontrollja. Megméri a cukrát az orvos, majd azt mondja nekem, nem érti. Alig van harminc alatt, mégis milyen erős, boldog, játékos, kiegyensúlyozott, pedig ilyen cukornál nem ez a megszokott. Én csak ülök és nézem az orvost. Megmondhatnám neki, talán, ha emelné az inzulin adagot, akkor lejjebb menne a kutyus cukra. De nem teszem. Mosolygok rá, és csak magamban mondom ki. Tudod, ez a kutyus szellemi szinten is gyógyítva van, és csak idő kérdése, hogy a fizikai világban mikor lesz látható a gyógyulás, plusz mivel te nem emeled az inzulint, így én vettem vissza egy keveset az adagjából. Majd meglátjuk, mire jutunk így együtt a gyógyulás érdekében.

Aztán a napok tovaszállnak, én pedig érzem, valami még nem kerek az életemben. Keresek, kutatok, de nem tudom, mi ez bennem. Haladok előre az utamon, de nem találom a megoldást. Kezembe veszem a telefonom, megnyitom a Facebook nevű alkalmazást. Véletlenül egy oldalt mutatott – ha téged is érdekel, akkor itt és itt tudsz böngészni –, amit még Kata barátnőm ajánlott nekem, olyan 2 évvel korábban. Jót nevetek magamban, aztán rámegyek az oldalra. Sok érdekes információt látok, így ráírok az üzemeltetőjére, és időpontot kérek tőle, mindezt persze csak kíváncsiságból. Viszont akkor még nem tudtam, amit most már tudok…