A felemelkedés lépéseinek útján járva

Napi szinten gyakorlom a hálát, hisz bőven van miért. Az egyik, és talán legfőbb okom rá, hogy meggyógyultam, és Isten továbbra sem engedi el a kezem. Ő és az én angyalkáim folyamatosan mutatják nekem az utat, amerre (még) dolgom van. Lehet, hogy adott pillanatban nem értjük, miért történik velünk az, ami, ám utólag az ember azért rájön. Így van ez a munkahelyemen is. Kaptam a jelzést álmomban arról, hogy dolgom van ott, így elindultam, nem foglalkozván azzal, ki mit mond vagy éppen gondol. Ahogyan minden világosodik ki előttem, már látom mi okból kell ott lennem. Rengeteget tanultam, tanulok a mai napig is. Miket tanultam? Szívesen leírom, hátha ezzel is segítek az embereknek, és persze ez is része az elengedésnek, amit ma fogok megtenni.

Azt követően, hogy összeszedem a kis darabkáimat, amik az egészből a le nem zárt párkapcsolatom miatt váltak ki, kikötök a munkahelyemen. Hálát adok Istennek azért, mert akkor az a munkaadó van ott, aki, és a jelenlétével segít nekem felállni. Igaz, ami igaz, soha nem beszélünk semmiről, még arról sem, hogy milyen szépen süt a Nap. Amikor elgyengültem ott volt mögöttem, egyébként hagyja felfedezni a céget, a rejtelmeit, és tiszteletben tartja a fejlődési ütememet. Nagyon jól képzett emberről beszélünk, aki pontosan tudja mi az a felelősségvállalás és támogatás.

Ahogy a napok haladnak előre, és már nappal is álmodok, rájövök arra, hogy ez bizony a karma, amit el is felejtettem. Hisz az utolsó munkaadómnak lassan 6 évvel ezelőtt én fogtam meg a kezét, amikor rákos beteg lett, és én kísértem végig az útján, míg meg nem gyógyult. Most visszakapom a segítséget, amit akkor adtam. Kapok időt, lehetőséget arra, hogy felálljak. Mikor elesek, ott vannak mögöttem, és segítenek.

Rájövök arra is, hogy az exemnek az a feladata a velem való együttélés során, hogy azt a bizonyos pesti utazásos traumát és a vele kapcsolatos negatív érzéseket, amiket elnyomtam magamban, felhozza, és így végre adott a lehetőség az elengedésre.

A munkahelyen a napok szépen lassan telnek. Írtam múltkor egy idősebb hölgyről, aki a bizalmamba férkőzött, akinek rengeteget köszönhetek. Sajnos úgy alakult, hogy nem jött többet dolgozni, mert kiderült, hogy mellrákja lett. Az első kemoterápia után bejött a céghez. Mikor megtudtam, hogy ott van, rohantam ki a folyosóra, s ahogy megfordult, egy percig csak néztünk a másik szemébe, aztán futottam hozzá. Szorosan öleltük egymást, és hagytuk, hogy könnycseppek hulljanak a szemünkből. Pár perc elteltével, megfogjuk egymás kezét. A hölgy elkezd beszélni. Meséli, hol tart a kezeléseknél, mit mondanak az orvosok, és segítséget kér. A kezét azóta sem engedtem el, és nem is fogom.

Napokkal később odaállok a főnök elé. Igaz nem direktbe, de elmondom neki, szeretném kicsit gyakorolni a vezetői posztot. Ő mosolyog, majd bólint egyet, de szerintem ő akkor már tudja, hamar levágja, amit sok ember a cégnél nem. Mégpedig azt, hogy én már az új életemre készítem fel magam. Az önéletrajzomból sok minden kiderül, és hát mint írtam, jól képzett emberről beszélünk.

Amint elindulok új utamon, lesznek támogatóim, éppen így, ellenségeim is. Rengeteget tanulok az emberekről, érzem jön vissza a tudásom, az erőm, amit elvesztettem. Akad olyan hölgy a cégnél, aki provokálni szeretne, játszmázni, de mivel hamar felismerem, így megálljt parancsolok magamnak. Rájövök arra, hogy ezekben már nem szükséges részt vennem.

Igaz, hogy napjaimat még a cégnél töltöm, de már csak annyi energiát fektetek be, hogy ne rúgjanak ki. Napról napra egyre jobban tudom, és érzem, mi az utam, de még ha el is botlok időközben, az égiek mellettem vannak, emelnek, támogatnak.

Az említett hölggyel sokszor találkozunk, beszélgetünk. Egyik alkalommal ismét a Duna partján sétálunk. Leülünk beszélgetni, majd becsukjuk a szemünk, és élvezzük a csodálatos meleg napsütést. A szemem csukva van, elkalandozok.

Sümegen a háziorvosi rendelőben ültem, kezemben a betegségem diagnózisával. Nagyon szerettem a háziorvosomat, mindig őszintén beszélgettünk, ahogy aznap is. Elmondtam neki, arra a döntésre jutottam, hogy kint, azaz Ausztriában szeretném a kezeléseket igénybe venni, és mennyire hálás vagyok, hogy ő az orvosom. Kérem megértését, és ne haragudjon rám. Megfordult, majd mélyen a szembe nézett, és azt válaszolta: tudja Nikoletta, a lehető legjobb döntést hozta. Sóhajtott egyet, megfogta a kezem, aztán félhangosan azt mondta: Az élet egy nagyon rögös útra vitte önt, de hiszek magában. Tudom, hogy meg fog gyógyulni, és boldogabb lesz, mint valaha.

Miközben írom ezeket a sorokat, könny szökik a szemembe, mert akkor még nem tudtam, hogy a tapasztalat beszél belőle. Nem értettem, mire célzott a rögös úttal kapcsolatban. Ma már tudom. Megértettem szavait, illetve azok erejét is. Érdekes az élet, nem igaz? Olyan emberek hisznek benned, akikről nem is gondolnád, mint ahogy azt sem, mekkora erőt adott számomra e mondata. Nagyon szépen köszönöm!

Kinyitom a szemem, ránézek a hölgyre, majd eszembe jut egy cikk, amit az onkopszichológiáról olvastam. Ugyan én nem kértem ilyen jellegű segítséget, de nagyon hasznosnak tartom. Meg kell értenünk, miért alakult ki nálunk a betegség. Tudomásul kell vennünk, bármennyire nehéz is, hogy ez egy állapot, egy megoldandó feladat. Hatalmas feladat, de hiszem, hogy képesek vagyunk rá. Mint mindennek, ennek is oka van, és meg kell keresni, fel kell tárni a gyökerét.

Rengeteg pofont kaptam az életben, de mindig a szeretet vitt tovább. Emiatt is mondom azt, hogy a szeretet mindent megold, még abban az esetben is, ha nem látod a kiutat, ahogy én sem láttam. A párkapcsolatom után tudatosan bezártam a szívem, mert úgy gondoltam, elég a fájdalomból, inkább maradok egyedül, mert úgy is boldog tudok lenni. Időközben az élet hozta a szokásos megtréfálását, próbáját, ami felnyitotta a szemem. Fájdalommentes élet nincs, de megtanulhatjuk kezelni az érzéseinket. Arról nem is beszélve, ezzel a cselekedetemmel, nemcsak a fájdalmat zártam ki az életemből, hanem a boldogságot is. Hogyan is lehetnék boldog bezárt szívvel? Meglátom az élet szépségeit, amit nekem tartogat? Mert van bőven, csak a szívemet kell használnom, hogy észrevegyem.

Mit tanultam még a cégnél? Azt, hogy nem az enyém, és ez felszabadító érzés volt számomra. Megtanultam, illetve visszahoztam az alázatot, amit mélyre temettem magamban. Elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, és tiszteletben tartom, hogy hol tartanak az útjukon. Amennyiben szükséges, segítő kezet nyújtok, ahogy ők is tették, viszont olyan is van, mikor az egész cég az én nevetésemtől hangos. Ilyenkor szokták azt mondani az emberek, imádják, ha nevetek, mert onnan tudják, hogy ott akkor minden rendben van, nincs miért idegeskedniük. És ugye sose felejtsük el, egy mosoly százat csinál, onnantól megy a hülyeség, egymás szekálása, szivatása, de persze pozitív értelemben.

Megszerettem a kollegáimat, a munkaadóimat, és azt hiszem leírhatom, ez kölcsönös. Viszont csukódik már az ajtó, látom a lelki szemeim előtt. Azért történik így, hogy egy újabb, jobb, boldogabb élet ajtaján léphessek be. Rengeteget tanultam az elmúlt 5 évben, a rák nagyon sok mindent megtanított nekem. Ami talán a legfontosabb, hogy mindennap úgy éljünk, mintha az lenne az utolsó. Megtanultam, megtapasztaltam, nincs miért félni a haláltól, hisz odaát olyan csodálatos minden.

A rák megmutatta milyen igaz szeretetben élni napjaimat, amit elfelejtettem, miután kirepültem a szülői házból. Megismertem testem jelzéseit, amire most már odafigyelek. Feltártam a lelki okokat, például, hogy ne nyomjak el magamban semmit. Aminek ki kell jönnie, hadd jöjjön!

A rák azt is megmutatta nekem, hogyan tegyem stresszmentessé az életemet, igaz, mindent én sem tudok kivédeni. Hálás vagyok minden újabb napért, amit Isten adott, és mindennap elmondom a szeretteimnek, hogy mennyire szeretem őket. Minden találkozásnál megpuszilom és megölelem őket, mert sosem tudhatjuk, hogy nem az az utolsó találkozás.

Amit még megtanított nekem a rák az az, hogy ez az én küzdelmem, az én életem. Ha valaki nem szeretne ebben részt venni, azt szeretettel elengedem, azoknak, akik kitartanak mellettem és támogatnak, világ életemben hálás leszek. Mindig a szeretet nevében cselekszem, hisz a negatív érzelmek betegítenek meg.

Miután tudatosítottam magamban a tanultakat, ideje szeretettel elengednem mindent.

Kedves Olvasóim!

Igaz, hogy még néhány rövid videóval bejelentkezem, de itt is szeretném megköszönni, hogy az életem részesei voltatok, vagytok. Köszönöm a megértéseteket, a tiszteletet és szeretetet, amit tőletek kaptam! Viszont most a múltat elengedvén új utakra lépek, ahova ha gondoljátok, tartsatok velem! Áldást kérek minden emberre, hisz ne felejtsétek el, mi mind egyek vagyunk.

Puszi és ölelés: Nikoletta