Alsó tagozat
Ott tartottam, hogy irány az iskola. Teltek a napok, és nagyon boldognak, hasznosnak éreztem magam. Tanultam, fejlődtem, barátságokat kötöttem, sportoltam, játszottam, szeretetben éltem. Semmilyen gondom nem volt.
Amikor vége volt a tanításnak a bátyámmal mentünk anya munkahelyére, s onnan közösen sétáltunk haza. Édesanyám egy kis boltban dolgozott, ő vezette az üzletet, az összes felelősség az ő vállán volt. Viszont soha nem mutatta, hogy bármi miatt is idegeskedne, legalábbis emlékeim szerint, s nem is láttam rajta.
Aki ismer, tudja, hogy világ életemben imádtam az édesség összes formáját. Az egyik kedvencem a Pilóta keksz volt. Akkoriban, ha jól emlékszem, kilós vagy még nagyobb kiszerelésben lehetett kapni, és amikor azt szerette volna a kedves vásárló, mindig úgy mérték ki.
A tanításnak vége, sétáltunk lefelé az utcán, majd rám tört a vágy: elmondhatatlanul kívántam az édességet. Ó, gondoltam megyünk az üzletbe, majd kérek egy-két kekszet, nyugodtan elfogyasztom. Először mindig a tetejét rágcsáltam, utána a krémet, majd megint a keksz részét. Nagyon alaposan, odafigyelve, leülve, nyugodtan, kiélvezve az ízek játékát került a kis gyomromba.
Pár napig tökéletes volt minden, de ahogy telt az idő, valami kis pluszra volt szüksége a szervezetemnek, ebből adódóan, irány a keksz. Kicsi voltam, nem értem fel, tanakodtam mit csináljak, hogy elérjem, de a legegyszerűbb megoldás, ha kérek. Kaptam is két darabot.
Kiültem az utcára, csodálatos napsütéses idő volt. Kiélveztem minden pillanatát annak, ahogy a bőrömet égeti a nap. Kis szellő támadt, ami ezt az égető érzést egy kicsit enyhítette. Dúdoltam a kedvenc zeném, majd testem lágy mozgásával a kekszet a számba vettem, úgy ahogy napokkal ezelőtt, és most nem részletezvén, behabzsoltam.
Már a nyár elején jártunk, jött az évzáró. Nagyon örültem neki, lesz egy kis pihenés, lustálkodás, nem kell korán kelni, lehet csavarogni, barátokkal játszani. Juj, elképzeltem, milyen csodás pár hetünk lesz, és már vártam türelmetlenül. Anyuci csinos ruhába öltöztetett, és indulás. Repültem boldogságomban.
Viszont az ünnepség alatt, amit az udvaron tartottak, rosszul lettem. Szédültem, forgott velem a világ, a fülem sípolt, nehezen kaptam levegőt, egyre jobban szürkült előttem minden, mígnem csak sötétséget láttam. Megszűnt körülöttem a világ, elájultam. Persze rohant hozzám mindenki, vizet, cukrot, hoztak nekem, és jobban lettem.
A bátyám kísért le az ABC-be. Gondoltam, tuti a cukrommal lehet valami. Nyilván, ha kapnék kekszet, minden a helyére kerülne. Bementünk, az eladó hölgy (anyucikám) a raktárban volt, gondoltam úgyis adna, így elveszem.
A baj csak az volt, hogy a doboz – nem is értem miért –, egyre magasabb polcra került. Tanakodtam, hogyan tudnék kivenni két darabot? A szék! Ha azt oda tolom, felmászok, kinyújtózok, akkor menni fog. De sajnos nem. Na jó, azért nem adjuk fel ilyen könnyen!
Láttam, a pulton ott egy könyv, amit anya olvasott. Aha! Tehát, ha azt ráteszem a székre, amire felmászok, és rálépek, akkor jó lesz ez! Így már elértem. Mikor nyúltam a dobozba, kijött anyácska a raktárból, s megkérdezte, mi a célom? Köpni-nyelni nem tudtam, míg végül közöltem vele, hogy mi történt velem, s tuti a cukrom, és kekszet szeretnék.
Szépen leemelt a saját magam által készített emelvényről, és elmondta: ha szeretnék, kérjek, és ad. Ám a tudta nélkül ne vegyem el, mert az lopásnak számít. Mivel ő a leltárfelelős, ki kell fizetnie. Így viszont tudja, hogy mennyi pénzt kell betennie a kasszába.
Megint tanultam valamit: lopás és leltárfelelősség. Nagyon elszégyelltem magam, nem is esett jól az a fránya édesség, míg be nem mentem bocsánatot kérni a tudatlanságom miatt.
Aztán ez az összeesés, eszméletvesztés lassan már mindennaposnak számított. Először a testvérem nagyon megijedt, de elmagyarázták neki, hogy mit kell tennie. A víz csodákra képes. Amikor eldőltem, a lakásba egy pohár vizet hozott, az udvaron a slagot húzta. Igen, viccesen hangzik, de átélni nem volt az.
Gondolj bele, mikor a szeretett személy (jobb esetben) előtted ájul el. Mi történik? Mi a reakciód? Milyen érzések törnének ki belőled? Mit tennél? Amikor felébred, és nincs komolyabb baj, hálás tudsz lenni azért, mert életedben marad, kísér tovább az utadon? Esetleg el is felejted a szituációt, és mész tovább? Miért kell addig várni, hogy történjen valami, ami felnyitja a szemed? Már ha egyáltalán.
A szüleimnek több se kellett, kézen fogtak, és orvostól-orvosig cipeltek. A dokik közölték velük, nyugodjanak meg, nincs semmi baj, ez valahol normális, elnövöm. Az, persze… De akkor még nem tudtuk. Nem tudom, figyelitek-e: az orvosok. Ez a második esetem a dokikkal.
Amikor nyári szünetünk volt, sokszor a nagyszülőknél, a keresztszülőknél, táborokban, töltöttük a mindennapjainkat. Négyen voltunk, négy gyermek. Azt hiszem, ott nem mindig állta meg a helyét a „példás magatartás” megnevezés. Szegény papa, a lelki nyugalmát zavartuk meg, amikor mi unokák betettük a lábunkat. Művész lélek volt, festményeket készített. A nyirádi templom freskóját is ő restaurálta.
Imádtam bemenni a kis melléképületbe, ahol dolgozott. A festék illata, a színek játéka, az ecsetek, a vázlatok, a festmények, a harmónia, minden olyan csodálatos volt, lekötötte a figyelmemet. Sok időt töltöttem ott, akkor is, ha tudtam, hogy nem rajong érte, mert az az ő szent birodalma, amit magának alakított ki. Az alkotás volt a mindene, mondhatni azért, annak élt. Boldogan élte a napjait.
A nagymamám kereskedőnek tanult, szeretett emberekkel beszélgetni, ismerkedni. Mit hoztál otthonról: anya is az lett. Erre majd később visszatérek…
Véget ért a szünet, ismét kezdődött a tanulás.
Jó jegyekkel tértem haza, „elvileg” rendes kislány voltam. Amikor észrevették a hiányosságaim, kollektív nevelésben részesültem. Idegen felnőtt jött oda, ránk szólt, amivel semmi bajt nem követett el, mert átgondoltuk, amit tanácsolt, bocsánatot kértünk, és haladtunk tovább.
Mindenkit tiszteletben tartottam, senki nem tudott felbosszantani, mígnem közölték velünk, hogy kötelező lesz az orosz tantárgy. Micsoda? Én meg az orosz? Na ne! Megint olyan dolgot erőltetnek rám, amihez nem fűlik a fogam, de hát mit tudok tenni? A fontossági sorrend legvégén lesz, az biztos – mondtam magamban.
Az alsó tagozat gyorsan véget ért, elrepült az idő. Sokat tanultam a négy év alatt. Mit is?
A tanulás iránti érdeklődést, nyitottságot, megértést. Szokásokat alakítottam ki, alapvető képességeket és alapkészségeket fejlesztettem, továbbá a kíváncsiságtól és érdeklődéstől motiválttá váltam. Elsajátítottam a problémamegoldást, a konfliktuskezelést. Erkölcsi gondolkodásom konvencionális szintre került. A szabályok fontosságát, együttműködést, empátiát, segítségnyújtást.
Megtanultam, hogy a rendszeres mozgás milyen fontos, ahogy a táplálkozás és a megfelelő folyadékbevitel is. Megmutatták, hogyan kell megfelelően kommunikálni, elmondani, milyen helyzetek azok, amik számomra stresszt okoznak.
Kezdődik a felső tagozat…