Mintha nem a régi volnál
A napok teltek, a fájdalom viszont nem hagyott alább. A professzor megérkezett a kórházi szobánkba. Érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza. Aranyosan mosolygott, majd azt válaszolta: amikor azok a kis tartályok üresek lesznek, vagy csak nagyon kevés folyadék kerül beléjük. Aha. Szóval, most azért kell imádkoznom, hogy minél előbb gyógyuljon a testem, konkrétabban a műtéti sebem. Ugyan még nem tudom hogyan, de el fogják távolítani ezeket a séta közben magammal cipelt kis barátaimat. Mennyivel könnyebb lenne az életem nélkülük, elvégre nem ragaszkodom hozzájuk.
A szüleim mindennap jöttek hozzám. A vége felé apuskám már kezdte megszeretni az osztrák környezetben való vezetést. Nos igen, Magyarországgal ellentétben Ausztriában van olyan, hogy közlekedési kultúra. Erre úgy hívták fel az én figyelmemet is. A fontosabb „szabályokat” el is sajátítottam, aztán apuskámnak megtanítottam őket. (Amikor együtt jártunk a kórházba a kemoterápiák alkalmával, odafelé mindig én vezetettem, az ausztriai otthonom felé viszont már apukám segítségére szorultam.) Szóval anyáék mindennap jöttek be, és jókat beszélgettünk. Elmondták, hogy Magyarországon és az ausztriai otthonomban is minden rendben van. Nyugodjak meg, nekem csak az a feladatom, hogy minél korábban távozzak a korházból. Tehát minden energiámat gyűjtsem össze, és a gyógyulásra fordítsam a figyelmemet.
A „véletlenek” elkezdtek dolgozni az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a harcot, s apró lépésekkel haladok előre utamon. A magyar szobatársnőmmel elindultunk sétálni, persze csak a folyóson, vagy maximum lemegyünk a boltba, esetleg kávét fogyasztani. A séta alkalmával magyar szavakra, mondatokra lettünk figyelmesek. Összenéztünk, mosolyogtunk egyet, hogy jé, magyarok. Aztán hogyan, hogyan se, megismerkedtünk egy magyar családdal, s elkezdünk beszélgetni. (Nem tisztem arról mesélni, miért voltak ők akkor ott. Ha a későbbiekben a hölgy belemegy a riportba, lehetséges, hogy rákérdek, s ha szeretné, ha szükségét érzi, elmesélni majd a részleteket.)
Amikor lehetősége volt, sokszor bejött hozzánk a kórterembe. Mindig akadt egy kedves, bíztató szava. Ez elmondhatatlanul jólesett, hiszen tudjátok min mentünk át azokban a napokban. Kinek ne esne jól, egy kedves szó, csak úgy, mindenféle indok nélkül, nem igaz? Éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, szerettem a társaságában időt tölteni. Amikor elbúcsúzott, hozott nekünk egy ajándék szívet.
(Ahogy a kezemben tartom a szívet, bevillant egy kép. Az ajkai kórházban fekszem, épp a hidegrázásos, remegéses roham van rajtam, és mindenféle negatív jelzővel illetnek a körülöttem lévők. Mivel nem volt erőm átgondolni a mondattokat, a jelzőket, amiket kaptam, elhittem őket. Nagyon rossz állapotban voltam akkor, ahogy később a bécsi kórházban is, mikor ugyanazokkal a feladatokkal szembesültem. Emiatt is fontos az önismeret, hogy az ember tudjon különbséget tenni. Akkor én nagyon mélyen voltam, s belekeveredtem, mint maci a málnásba.)
Nagyon meghatódtam, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy mégiscsak szeretetreméltó ember lennék? Miért is kaptam én ezt a csodás ajándékot? Mivel nagyon megkedveltük egymást, elérhetőséget cseréltünk; és utána, amikor csak tehettük, írtunk a másiknak.
Az eset kapcsán arra gondoltam, milyen kedves, szeretetreméltó az én Istenem, hogy ilyen csodálatos embereket sodor az utamba. Persze akkor még nem tudtuk, amit ma már sajnos igen. De erre majd egy későbbi bejegyzésben visszatérek…
Mire a fájdalom kicsit alábbhagyott volna a műtéti terület természetes gyógyulási folyamata révén, az expander folyamatos töltése miatt továbbra is útitársam maradt. A kéthetes műtéti seb még be sem gyógyult, és az expander miatt jókora terhet kapott, ahogy én is.
Minden eredményem jó volt, így kiengedtek. Közel 2 hetet töltöttünk a kórházban. A következő állomás a háziorvosnál lesz, mert további gyógyszerek beszerzése szükséges. Időközben anyáék a kórházból elindultak az osztrák otthonomba az ott hagyott, előkészített csomagokért, s persze a kicsikéimért. Amikor mindennel végeztünk, elindultunk Sümegre. Több mint 3 órás volt az út. Természetesen időnként megálltunk, nemcsak miattam, hanem a kutyusok miatt is. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, mikor megláttuk a Sümegi várat, majd a helységnévtáblát. Otthon hamar elfáradtam, ezért ebéd után le is feküdtem.
Az elkövetkező pár hét maga volt a pokol. Már a kórházban mondták, hogy több mint 2 héten keresztül a fürdés felejtős. Én, aki imádja a vizet, aki ha teheti minimum 10 percig (vagy még tovább) tusol, vagy egy forró vízzel töltött kádban képes akár egy órán át elfeküdni (pezsgő, könyv, zene társaságában), nem élvezhettem ki, amit nagyon szerettem.
Gondolj bele, bemész a fürdőbe, leveszed a köntöst vagy a törölközőt, aztán beállsz a tusoló alá. Megengeded a számodra megfelelő hőmérsékletű vizet, elengedsz magadban mindent, ami történt veled aznap vagy korábban, s önfeledten megéled azt a néhány percet. A víz hozzáér a bőrödhöz, majd a kezedbe veszed tusfürdőt vagy a szappant, és figyeled, ahogy végig simul a kezed a testeden. Közben a fentről aláhulló víz továbbra is tested egészét érinti. Őszintén, mikor élvezted ki utoljára ezt az élményt?
Nos, én mit meg nem adtam volna ezekért a pillanatokért. Ehelyett más tapasztalásban volt részem. Mivel fürdés, tusolás nem jöhetett szóba, csak tessék-lássék módon, itt-ott lehetett a testemet tisztítani. Szörnyű volt. Hajat mosni is csak nagyon óvatosan, körülményesen lehetett. Anya segítségét kellett kérnem, hiszen egy csepp víz sem érhette a testem felső felét.
A másik nagy büntetésem az volt, hogy 6 hétig nem emelhettem fel a kezeimet. Nagy odafigyelés mellett tudtam csak enni, s volt olyan is, hogy anya hozta be a szobába az ebédemet, mert nem tudtam felkelni az ágyból. Megtapasztaltam milyen az, mikor ki vagyok szolgáltatva a körülményeknek. Háboroghatok én, és szidhatok mindenkit, mert ugye az a legkönnyebb. Ám ezt a döntést én hoztam meg, így gyakorolnom kell az elfogadást, a türelmet, a hitet, s várnom kell e tanításokkal teli időszak végét.
Az éjszakák katasztrofálisak voltak. Amint vízszintesbe helyeztem a testem, vele együtt a néhány hetes, így még friss műtéti sebet, elkezdte nyomni az expander, vagyis a benne lévő folyadék. A következő 2-3 hónapban csak ülve tudtam aludni, ezen túlmenően pedig komoly mennyiségű fájdalomcsillapítóra volt szükségem. A matracot letettük a földre, hogy könnyebben fel tudjak állni. A kezeimet nem terhelhettem, nem emelhettem, s mert csak ülve, kipárnázva tudtam aludni, biztonságosabb volt a földön, mint az ágyban. Mert ha ne adj isten leesel, nem mindegy, hogy honnan.
Az ötödik hét után már sírtam a fájdalomtól, és a fáradtságtól. Többször kimondtam, hogy bármit megteszek, csak arra kérem az égieket, adjanak egyetlen egy éjszakát, amit normális körülmények között tudok eltölteni. Fájdalom nélkül, vízszintesen az ágyban, 8-10 óra alvás, csak ennyit szeretnék, erre vágyom, semmi többre. Na jó, már nagyon vártam a tusolást; de ezt lassan már megengedte a professzor, viszont a kádban ázás még jó pár hónapra feledésbe merült.
Már kezdtem érezni, hogy az idő nekem dolgozik. Ám még várt rám a sugárkezelés, majd egy újabb műtét, és csak utána leszek túl a nehéz időszakon. Onnantól úgy élhetek, ahogy szeretnék, azzal foglalkozom, amit megálmodtam magamnak. Gondoltam akkor. Persze ez megint túl egyszerű lett volna, de már kezdtem megszokni, hogy a dolgok másként alakulnak. Miért is jönne össze minden egy karikacsapásra? Vagy csak nekem kell ennyire megszenvednem ezt az egészet? Mások hogyan viselik ezt a küzdelmes időszakot? Kinek mi vált be? Olyan jó lenne, ezt megbeszélni! Ott vannak a barátnőim, akik már ezt vagy valami hasonlót megéltek, majd velük…
Lejárt az orvosok által megadott intervallum, így apus vitt vissza Bécsbe, mert jelenésem volt a kórházba, ismét tölteni kellett az expanderbe. Éreztem, hogy valami történni fog, de azt sajnos nem tudtam megmondani, hogy micsoda. Anyától, s a kicsikéimtől elköszönve nyűgösen, fájdalmasan indultunk el a következő hosszú útra. Nyugodtnak mondtam magam, de a megérzések sosem csalnak, ezt addigra már megtanultam. Figyeltem megint mindent, mi történik bennem, s körülöttem. Feleszméltem, hogy ez az út most igazából nem is rólam szól. Teljesen másra lettem figyelmes, de erről majd a következő bejegyzésben…