Remény
Elérkezett az igazság pillanata, gondoltam magamban, mikor a tus alatt álltam, és készültem az orvoshoz. Millió gondolat kavargott a fejemben. Mi van akkor, ha csak egy ciszta? És akkor, ha jó-, esetleg rosszindulatú daganat? Melyik válasznál milyen úton fogok elindulni?
Tegyük fel, hogy minden rendben, akkor is ki kell vetetni, mert azt hallottam, hogy bármikor átfordulhat rosszindulatúba. És ha rossz? Nem, nem lehet az, ezt a terhet nem bírnám elviselni… Bárcsak túl lennék már ezen az egészen, mert a kételynél nincs rosszabb. Akkor legalább tudnám, amiről még sejtésem sincs.
De hát, ha minden rendben lenne, nem szaglásznának a kutyuskák, akik körbevesznek. Ekkor eszembe jut, hogy ezt nemcsak Zsuzsa mondta nekem, hanem az állatorvossal is sokszor folytattam elég érdekes beszélgetéseket, s egyszer ezt ő is megemlítette.
Tombolnak az érzelmek, egyre jobban húzom fel magam, pedig még semmit sem tudok. Bár próbálom nyugtatni magam, kevés sikerrel járok. Talán ha már a kezemben lenne az eredmény…
Nagyon sok üzenetet kapok. Kedvesek a barátaim, a családom, mindenki szorít értem, nekem. Igazából fogalmam sincs, ilyenkor mi a jobb: egyedül lenni vagy a közvetlen családtagjaid között. Mert ugye nekem nem volt párom, akire támaszkodhattam volna ebben a kritikus élethelyzetben.
Észrevettem, hogy kezdtem kicsinálni magam, így elnyomtam a gondolataim. Betettem a pörgős zenéim, jó hangosan hallgattam őket, majd elővettem a kedvenc csinos ruhám. Azt gondolom, hogy ha vizsgálatra megyek, akkor azért normálisabban felöltözök. Mennyivel kényelmesebb egy ceruzaszoknyában, csipkeharisnyával oda tipegni, hol csak, na de mindegy is, hogy mit csinálnak veled.
Úgy voltam vele, ha már ott vagyok, követem az eljárást, rákszűrést is nézetek, mert se kedvem, se időm még egyszer emiatt visszamenni. Őszintén szólva, azt se tudom ki itt az orvos, mert akihez korábban jártam, már nem rendel ott. Mindegy, be a kocsiba, indulás, mert a vizsgálat után jelenés van a szülőknél, akik szeretettel várnak haza.
Bementem az épületbe, körülnéztem, nagyon sokan vártak, így leültem. Szerettem volna vinni egy könyvet, de a nagy izgalomban elfelejtettem. Nem ismertem senkit, meg amúgy sem lettem volna jó társaság, annál jobban féltem, izgultam. Semmi máshoz nem volt erőm, mint ülni, becsukni a szemem, s higgadtnak tűnni, pedig szívem szerint üvöltöttem volna a fájdalomtól, amit persze nem a testemben éreztem.
Mikor már kezdett elfogyni a türelem, nagy nehezen szólítottak. Mivel fogalmunk sem volt arról, kivel állunk szemben, bemutatkoztunk egymásnak. Az orvos elmondta, hogy attól a perctől ő lesz a kezelőorvosom, s ha van bármilyen problémám, hozzá fordulhatok. Nekem több sem kellett, már ki is csúszott a számon, hogy igen van valami, amiben tudna segíteni nekem.
Levettem a felsőm, s mutattam a csomót, amit otthon megtaláltam. Megnézte, és azt mondta, hogy: nos, igen, ez elég nagynak tűnik, majdnem 5cm, viszont elég nehezen észrevehető. De nyugodjak meg, ne aggódjak, mert a rosszindulatú nem nő ekkorára, illetve fiatal vagyok még ahhoz a bizonyos betegséghez.
Megköszöntem a kedvességét, s azt, hogy próbál mosolyt csalni az arcomra, de határozottan közöltem, úgy érzem, akkor mondhatom ki teljes nyugalommal, hogy minden rendben, ha az eredmény a kezemben van, s azon az szerepel, hogy negatív. Tehát szeretném, ha további vizsgálatokra küldene (például mammográfiára).
Nagy nehezen megkaptam a beutalót, az időponttal együtt. Gondolom látszott rajtam a „nyugodtság”, ezért a doktor megsürgette a vizsgálatot, melyre Veszprémben kerül majd sor. Papírokkal a kezemben köszönetet mondva hagytam el a rendelőt.
Rohanás haza. Otthon elmeséltem, hogy mi történt. A családom tudomásul vette, majd édesanyám közölte velem, hogy szeretne elkísérni a vizsgálatra. Bólintottam, adtam két puszit, majd indulás haza, s másnap vissza Ausztriába.
Mit is írhatnék, még az ellenségemnek se kívánom azokat a napokat, míg vártam, hogy indulhassak a vizsgálatra. Szörnyű volt. Fáradtan, kétségbeesetten, reményvesztetten, majd kicsit pozitívabban, hol türelmesen, hol kevésbé várni a nagy napot.
Természetesen a munkahelyen pörgés és stressz volt, de azért volt olyan is, mikor kiültünk munkaidő után, és elfogyasztottunk egy pohár sört vagy bort. Amikor a kollegák látták, hogy magam alatt vagyok, próbáltak nyugtatni. Érdekes volt a helyzet, mert látszott rajtuk, hogy ők se higgadtak. Gondoltam magamban, ez így nehéz lesz. Viszont megköszöntem nekik a törődést.
Közeledett a vizsgálat ideje. Lehúztam a műszakom, kocsiba pattantam, s indulás haza. Megbeszéltük anyával, hogy hány órakor gondolok indulni, s mikor leszek a házuk előtt. Éreztem útközben, hogy a belső feszültség erre csak nő, de nem akartam, hogy anyukám vagy bárki lássa rajtam.
Bejelentkeztem a vizsgálatra, majd kerestük a mammográfiát. Még sosem jártam ott, viszont ahogy körül néztem, eszembe jutott a múltból pár foszlány, néhány emlékkép, ami kicsit sem nevezhető kellemesnek. Emlékeztem arra, amikor apukámnak volt műtétje, és nem tudtak neki párnát adni. Sajnos sorolhatnám tovább az „érdekes” eseteket.
Sétáltam fel s alá a kórházban, néztem milyen állapotok vannak ott. Hát majdnem elsírtam magam. Közben az is bevillant, mikor Hartiék erősködtek, hogy miért nem kint kezeltetem magam. Ezen jártak a gondolataim. Vajon miért?
Miért nem vagyok hajlandó segítséget elfogadni? Miért félek a kinti, azaz ausztriai ellátástól? Talán a német miatt, hogy nem fogom megérteni, amit mondanak az orvosok? Mióta nincs önbizalmam, hol van az önmagamba vetett bizalmam? Milyen értékekkel rendelkezem? Mit tettem a múltban, hogy ide kerültem?
Éreztem, hogy már csak egy csepp kell a pohárba, s végem van, de még tartottam magam. Erős lány vagyok, tudom én ezt csinálni – ezzel bíztattam magam. Majd egyszer csak szólítottak. Bementem a rendelőbe.
Elkészítették a vizsgálatot, majd oda jött hozzám a doktornő. Annyit mondott, hogy sajnos nem 1, hanem 2 darab csomó van a mellemben, és a kettő együtt néz ki nagyjából 5 cm nagyságúnak. Közölte, hogy szeretnének biopsziát csinálni. Igent mondtam. Kicsit sem volt kellemes, s szerintem ezt ne is ragozzuk tovább. Amikor végeztek a vizsgálattal, azzal engedtek el, hogy majd levélben vagy telefonon értesítenek. Na szuper! Szerintetek mennyire voltam nyugodt? Próbáltam elfogadni, hogy erre bizony most várni kell, de nem jártam sikerrel.
Beszálltunk a kocsiba, s utaztunk haza. Épp hogy a bejárati ajtót nyitottuk, s csuktam be, mikor csörgött a telefonom. A kutyusok nagyon boldogok voltak, ugráltak körülöttünk, alig tudtunk bemenni az étkezőhöz. Ledobtam mindent, majd felvettem a mobilt. A kórházból hívtak. Szeretnék, ha még aznap vissza tudnék menni, mert nagyon fontos dologról kell beszélnünk. Anyukám kérdőn nézett rám, s mikor elmondtam, hogy honnan érkezett a hívás, egyből rávágta, hogy jön vissza velem. Leültem, s megkértem, csináljon nekem egy kávét, mert már akkor is nagyon fáradt voltam, amikor a kórházba indultunk.
Kimentem a kávémmal, s egy szál cigivel, majd hívtam Kati barátnőmet, hogy el tudna-e kísérni, hiszen neki van jogsija, s mivel mindenki más dolgozott, és fogalmam sem volt arról, hogyan fogom lereagálni azt, amit mondanak, s abban sem voltam biztos, hogy haza tudok majd vezetni, így jól jönne a segítsége. Nem is volt kérdéses, hogy milyen válasz érkezik, s annyi jött ki a számon, hogy 10 perc múlva ott vagyok nála.
Anyának már kicsit nyugodtabban mondtam: szeretném, ha itthon maradnál, s vigyáznál a kutyusokra, mert ugye tudod, hogy mennyire fontosak nekem. Nem értett velem egyet, de elfogadta a döntésem. Szegénykém annyira tartotta magát.
Ha őszinte akarok lenni, márpedig az vagyok, nem sok mindenre emlékszem, hogy milyen utunk volt Veszprémig. Az már megvan, hogy a kórházban csak mosolyogtam, elfogadtam a sorsom, nem tudtam mi vár rám, de legyen, ahogy meg van írva.
Szerencsére sokat nem kellett várni, gyorsan behívtak. Leültettek. Egy végtelenül kedves doktornőt kaptam, aki nagyon együttérzőn a tudtomra adta, hogy sajnos rosszindulatú daganattal van dolgunk. Én csak néztem rá, sóhajtottam egyet, mosolyogtam, s bólintottam, hogy megértettem, felfogtam, amit mondott. Közben, ahogy mondani szokták, elkezdett lejátszódni életem filmje, amit gyorsan elhessegettem, mondván még nincs itt az ideje.
A kezembe adott egy dokumentumot, amin az szerepelt, hogy mikor kell az onkológiai csapat előtt megjelennem, megbeszélni a továbbiakat. Ültem még 1-2 percig, majd mikor felálltam, kezet nyújtottam a doktornőnek, megköszöntem, amit értem tett, majd kimentem a rendelőből. Ránéztem Katikámra, s mosolyogva közöltem a következő hatalmas feladatot. A szüleimet a kérésük ellenére sem hívtam fel, viszont egészen hazáig azon gondolkodtam, hogy miként mondjam el anyáéknak, a bátyáméknak, a barátaimnak, s az étteremben, hogy milyen feladat vár rám.