Párizs mint cél
Újabb vérvétel következett, szóval irány Ausztria. Amikor megérkeztem, szép volt az idő, ezért sétálni indultam. Nem tűztem ki célt, hogy hova fogok eljutni, egyszerűen csak mentem, haladtam előre. Egy vasútállomáson kötöttem ki, s gondoltam, ennek nyilván oka van. Megláttam egy vonatot, ami Párizsba indult. Nagyon megörültem neki, és átfutott az agyamon, hogy felszállok rá. Ám, ha megteszem, akkor meg kellene neveznem a célt, hogy miért lépem meg. Ott topogtam egy helyben, kerestem, kutattam magamban a választ.
Egyszer már jártam Párizsban, viszont csak két napra, így igazán nem élvezhettem ki a varázsát. Emlékszem, amikor a pincér megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, egyből irányt váltott a viselkedésében. Elmondhatatlanul kedves, s vicces lett. Kiderült, hogy a franciák nagyon, de nagyon szeretik a magyar turistákat.
Szóval a célom, ami miatt felszállok: sok időt tölteni Párizsban, megismerni a kultúrát, rengeteget nevetni, a leendő férjem pedig majdan az Eiffel-torony kilátó szintjén kérje meg a kezem, amit addigra kiismerek. Ez utóbbit jó lesz elmesélni a gyermekeimnek. Elmondani, hogy a világ egyik legkülönlegesebb, turisták által imádott helyén kérte meg az apjuk a kezemet.
A szerelvényről időközben leszállva eldöntöttem, hogy tanulok tovább, csinálom a kezeléseket, a műtéteteket. Biztosan lesznek emberek, akik becsatlakoznak mellém, később aztán leválnak, de ezt is el kell fogadnom. A célomat azonban sosem fogom elfelejteni, akármilyen akadályt is sodor elém az élet, vagy akármennyire reményvesztett leszek.
Képzeletben persze felszálltam arra a vonatra, s utazom vele, remélve, hogy egyszer odaérek a célomhoz, a megvalósításhoz, hogy aztán hálát adva újabb célokat tűzhessek ki magamnak. Tudtam, hogy hosszú lesz az utam, s apró lépésekkel haladhatok előre, de elkezdtem hinni, hogy nem reménytelen, amire vágyom.
Az ötödik kezelésre már jött velem apa és az udvarlóm is. Az orvos mindent rendben talált, így megkaphattam az új összetételű „italt”, amitől elmondhatatlanul nyugtalan voltam. Szerencsére az úriember nagyon vidám természetű volt, s ezeket a nehéz, szürke perceket kicsit színessé varázsolta. Közvetlen ember, aki mindenkivel hamar megtalálta a közös nevezőt, s az „ital” úgy folyt le, hogy nevetőgörcsöt kaptam/kaptunk a végére.
Először mindenki bután nézett a kórterembe, majd azon nevettek, hogy nekünk milyen jó kedvünk van, végül pedig, mikor németül elmondtuk, hogy mi a nevetés tárgya, ők is becsatlakoztak hozzánk. Hát igen, nem mindegy, hogy milyen körülmények között van a beteg. Ezzel ilyen vidám formában ismét szembesültem.
Most már kicsit többen utaztunk azon a bizonyos vonaton, viszont tudtam, hogy egy-két nap, és anyáék, illetve a kutyusok le fognak szállni. De semmi gond, mert újabb néhány kilométer után újra velem lesznek.
Vasárnaponként mindig visszajöttem Ausztriába, mert ugye hétfőn volt a kemo hatásait illetően a tetőzés napja, s minél több kezelésen voltam túl, annál jobban éreztem, hogy itt nagyobb biztonságban vagyok. Nem tudhattam előre, hogy mi fog történni, vagy fog-e egyáltalán valami új, váratlan történni, ahogy telítődik a szervezetem.
Mindennap főztem, gondoskodtam magamról és a páromról. Amikor volt erőm, takarítottam, amikor nem volt, akkor csak feküdtem, s inkább olvastam. Hétvégén aztán haza indultam Magyarországra, megmutattam, hogy minden rendben van velem.
Elérkezett a pillanat, amikor jelenésem volt a profnál a genetikai vizsgálat eredménye miatt. Cseppet sem voltam nyugodt. Éreztem, hogy belül feszít valami, de nem tudtam leírni, hogy mivel is állok szemben. Bementünk Barbival, leültünk, majd kedvesen, empatikusan közölték az orvosok, hogy sajnos pozitív lett a teszt eredménye.
Mint akit leforráztak, csak ültem, egy szó sem jött ki a számon. Millió gondolat cikázott a fejemben. Arra még volt energiám, hogy megkérdezzem, ez a fejlemény a jelen körülmények között mit jelent számomra, miben fog változni az eljárás, stb. Mivel pozitív lett az eredmény, bármikor visszajöhet a rák, ezért elővigyázatosnak kell lenni. Megértettem, bólogattam, és nagyokat nyeltem. Akkor, hogyan tovább? – kérdeztem. Azt mondták, el kell döntenem, hogy mit vállalok be. Ekkor hatalmas könnycseppekkel a szememben ültem, aztán Barbi megkérdezte a lehetőségeket.
Van néhány út, tehát választási lehetőségem is lesz. Hurrá! – gondoltam magamban, alakul ez, akkor mondja csak tovább. A kemo lejártával műtét vár rám, aminek során a még nem tudni, hogy mekkora méretű daganatot kiveszik, és saját zsírból visszatöltik a helyét. Vagy kipakolnak, mert ilyenkor ez az eljárás. Esetleg választhatom azt is, hogy „leveszik” a mellem, s szilikont helyeznek be. Viszont vannak elképzelések (pl. gyermekvállalás), amikhez ragaszkodom, s ha isten nem dönt úgy, akkor ahhoz azért tartom magam.
Ott ülve eszembe jutott, mikor a természetgyógyász mondta nekem, nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy mindent kimetszenek a szervezetből, fel kell mérni a lehetőségeket. Majdnem lecsúsztam a székről, éreztem, hogy labilis vagyok, mindenféle téren, s nem tudok ésszerűen gondolkodni. Sokk volt ez, akárhogy is nézem.
Mivel a gyerekvállalás terv a jövőre nézve, a kipakolás felejtős, más megoldást szeretnék. Van még időm eldönteni, de ez fontos információ volt a továbbiakra nézve. Megköszöntük az egyeztetést, majd minden jót kívánva távoztunk. Barbikámnak megköszönve a segítséget, felszálltam a Párizs felé tartó „vonatomra”. Teljesen összecsúszva, a szemeimet könny áztatja, így folytattam utam. Cseppet sem egyszerű helyzetek, s annál nehezebb megoldások.
Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés az, amikor beállsz a tükör elé, és rájössz, hogy mennyire labilis ember lettél, s talán érdemes lenne mások véleményét is kikérned. De még ha meg is teszed azt, ami nehezedre esik, a döntés, ami az egész életedre így vagy úgy, de hatással lesz, a tiéd marad. Ilyenkor felemelő érzés, ahogy elindulnak a könnycseppek az arcodon. Érzed, amint a stressz, ami dolgozik benned, ami eluralkodott rajtad, felszínre tör, és megy le rólad a nyomás. Ez jó, nagyon jó, de hol van még a történet vége?!
Nagy tanácstalanságomban a keresztanyukámnak köszönhetően megismertem Hajnit, egy csodálatos, jószívű, segítőkész, életvidám, pozitív embert, aki felszáll velem a vonatra, s néha, mikor épp elesni készülök, megfogja a kezem, s felsegít engem. Neki is ugyanaz volt a betegsége (mellrák), csak ő már előttem tartott a gyógyulás útján. Mikor segítségre volt szükségem, elmesélte a tapasztalatait, hogy abból merítve tudjam, mit kell tennem a továbbiakban. Persze szűrtem az információkat, figyeltem az ő útját és a sajátomat, hogy miben hasonlítanak, s miben különböznek. Mivel sorstársak lettünk, így természetes az őszinte beszélgetés, az információcsere, ami által aztán hatalmas barátság alakul ki.
Már a betegség elején éreztem, hogy amint a volt főnökeim megtudják, hogy mi történt velem, segítő szándékukat kifejezve egyből keresni fognak. Így is történt. Felhívtak, és elmondták, hogy nagyon jó kapcsolatokkal rendelkeznek, csak egy üzenet tőlem, és már intézkednek is. Akkor még tudtam tartani magam, a beszélgetés alkalmával kedvesen, udvariasan megköszöntem a felajánlást, de természetesen nem fogadtam el a segítséget. Elmondtam nekik, hogy jó barátaim vannak, professzorok segítenek végig az utamon, a szerető családról nem is beszélve, tehát köszönöm szépen, de úgy érzem, tudom ezt csinálni.
Aztán mikor Hartinak írtam az üzenetet, elmondhatatlan mennyiségű könny áradt a szememből. Leírtam neki, hogy szerencsére ő már kijött ebből a helyzetből, s inkább a családjával foglalkozzon, illetve azzal, hogy megtalálja az életben a saját útját, s végre boldog legyen. Míg élek, s utána sem fogom elfelejteni azt a mondatát, amit korábban, a kezelése idején a kórházban mondott nekem: „Úgy érzem, ahogy kivették a daganatot a szervezetemből, vele együtt minden negatív távozott. Boldog vagyok, s hálás, hogy élek.” Én akkor a könnyeimmel küszködve ültem vele szemben, kis szájmosoly, ami nem túl sok, de nem is kevés, s nem mesterkélten néztem rá.
Az üzenetváltás után beálltam a tükör elé. Néztem magam kopaszon, s a tisztánlátást kértem az égiektől. Egy perce rá jött egy gondolat: karma. Eszembe jutott, hogy én voltam az a személy, aki anno végig „fogta” Harti kezét, s most ezt kaphatnám vissza. Ha nem is tőle, hanem mástól, de akár tőle is. Persze csak amennyiben van hitem, s figyelem, hogy mi történik velem, bennem, körülöttem. Rázuhantam a székre, majd teret adtam az érzelmeimnek. Megéltem azt a pillanatot, ha kellett mosolyogva, ha kellett őrjöngve, vagy csak könnyek hullajtásával. A lényeg, hogy nem maradhatott bennem semmi.
A kedvesem mindennap jött haza hozzám. Én türelmesen, szeretettel, meleg étellel vártam a kis otthonomban. Úgy ahogy eltelnek a napok. Aztán ismét indulás haza, Magyarországra, majd készülődés a hetedik kezelésre. A szüleim, a kutyusaim megint felszállnak majd a vonatra, ami most a kórház felé tart. Egy rövid megálló következik, hogy a kutyusok a lakásomban elfoglalhassák a helyüket. Ott türelmesen, szeretettel, úgy érzem néha már-már megértéssel várnak haza…