Ismeretlen ismerős
Előző heti bejegyzésem végén utaltam rá, hogy a harcolni, küzdeni tovább érzés teljes mértékben megállta helyét. Mint írtam, az új munkaadónk sok embernek nem volt szimpatikus, így szépen elkezdődtek a felmondások.
Szabadnapomon mindig Sümegre utaztam, meglátogattam a családom, egy-egy napot töltöttem a házikómban, majd visszatértem Ausztriába. Egyik alkalommal, amikor a hazatérés előtt a táskáimat pakoltam be a kocsiba, arra lettem figyelmes, hogy valaki magyarul kiabál, hogy: jé, egy magyar, ezek szerint te is magyar vagy? Végeztem a pakolással, becsuktam az autó ajtaját, és elnéztem a hang irányába. Mosolyogni kezdtem, s válaszoltam, hogy igen. Odajött hozzám egy férfi. Mosolygott, a kutyusa követte, majd bemutatkozott. Istvánnak hívták. Bemutatkoztam én is, viszont sokat nem beszélgettünk, mert indultam haza. Telefonszámot cseréltünk. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, s mikor visszajövök, elmegyünk kávézni. Akkor még nem tudtam, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg, mikor igent mondtam. Nagyon vidám, laza embert képzeljetek el.
Pár napot töltöttem Magyarországon, aztán indultam vissza. Az említett felmondások okán a személyzet elkezdett cserélődni, én pedig egyre feszültebb lettem. Még jó, hogy ott volt nekem Isti, így néha kimozdultam arról a helyről, ami nyomasztott. Istinek volt egy kutyája, akivel nagyon megszerettük egymást; és kicsit el is kényeztettem.
Tovább olvasom