A bántalmazott utolsó esélye

A következő történet más lesz, mint amit várnál. Nem fed fel előtted minden részletet. Olykor csak keretet alkot, fogódzókat ad neked, és rád bízza, hogy gondold tovább, alkosd meg a hiányzó részeket. Ez a történet a nem hétköznapi megközelítése miatt végül minden olvasó számára más és más lesz. Egyedivé válik, és adott formájában csak abban az egy emberben él tovább.

Engedd meg, hogy bemutassam egy kislány szívbe markoló felcseperedését, élettörténetét. Lehet, hogy itt vagy ott felszakítok belőled ezt-azt, amiért elnézést kérek, de hiszem, hogy ha így történik, annak eljött az ideje, feldolgozásra vár. Induljunk is neki az útnak, melyen végig kísérjük a kislány fordulatos életét!

Valahol Európában élt egy akkoriban boldog család. A férj ügyvédként tevékenykedett, felesége pedig ügynökként járta az országot. Igaz, ami igaz, estére kellőképpen kifáradtak, de mindig akadt idejük egymásra. A feleségnél elérkezett az idő, mikor a kimerülés kezdett eluralkodni rajta, ezért leültek elbeszélgetni. Mindketten gyermeket szerettek volna, de addig a pénz uralta gondolataikat. A felvett hitel miatt (amiből házat, kocsikat vásároltak), mindennél jobban előtérbe helyezték az anyagiakat.

A feleség úgy döntött, elmegy egy szakemberhez, aki először lelkileg segít neki helyrejönni. A belső munkával párhuzamosan a testét megfelelő zöldségekkel, gyümölcsökkel tudatosan táplálta. Kedvenc gyümölcse a körte volt. Úgy érezte, amikor szájába veszi a gyümölcsöt, mintha abban a pillanatban mindent kizárt volna az életéből. Arra tudott csak figyelni, hogy milyen lédús, olvadó az étek a szájában, és ahogy a fogai között rágcsálja, hogyan váltakozik az édes és savanykás ízvilág. Sokat pihent, majd napnyugtakor, ha úgy érezte, jólesne számára, eljárt futni.

Pár hónap elteltével férje hazaértkeztekor szeretettel várta őt. Csodás virágokat, apró szívecskés tárgyat, rózsa illóolajat vásárolt, szeretett otthonukat ezekkel díszítette fel. Beszerzett egy aprócska dobozt is, ebbe egy icike-picike cipőt helyezett el. A férjével elköltött vacsora után odaadta neki a dobozt. Férje mosolygott, majd miután a kezébe vette, érezte, hogy ez lesz életének legcsodálatosabb ajándéka. Lassan húzta szét a rózsaszínes, világoskék színű masnit. Mindig is kíváncsi természetű volt, most sem tudta leplezni érzéseit. Amint meglátta a doboz tartalmát, megfogta felesége kezét, felhúzta az asztal mellől, átkarolta őt, és örömtáncot jártak a konyhában. Szenvedélyesen, boldogan, sokat nevetne töltötték kettesben e varázslatos estét.

Újabb néhány hónap elteltével a közeli városba cirkusz érkezett. A család úgy gondolta, elmegy kikapcsolódni egy kicsit. Beléptek a sátorba, látták, hogy ez a cirkusz bizony már régóta működik, hiszen a sátor anyaga néhol szakadt, az ülő felületek is kopottak. Bíztak abban, hogy sokat fognak nevetni. Az előadás jól sikerült. Utána megsimogatták az állatokat, ezt követően haza indultak.

Tél volt, elmondhatatlanul hideg, ennek következtében nagyon csúszott az út. Az otthonukhoz közeledve egy szerpentines szakaszhoz értek, ahol megcsúszott az autó, és a szalagkorlátnak csapódott. A nagy ütközéstől a kocsi megfordult a levegőben, majd párat fordult még. Szerencsére a hátuk mögött egy másik autó is jött, benne szintén egy házaspár utazott. Félreálltak, és futottak a felborult autóhoz segíteni. Tudták, hogy nem sok idejük van, mert bármikor berobbanhat az autó. Kiemelték a feleséget és férjét, aztán ahogy húzták őket a kocsiból, kicsit megpihenve a földön ültek. Egyszer csak robbanásra lettek figyelmesek. Az autó porrá égett.

A kórházban a balesetet szenvedett házaspár sajnos életét vesztette, kislányuk viszont megmenekült. A házaspár, aki kimentette a gyermek szüleit, szerette volna őt örökbe fogadni, így kérvényt nyújtottak be. Amíg elbírálás alatt volt az ügy, a kislányt az apácák fogadták be. Szeretetben élt, a Szofi nevet kapta. Az elbírálás nyögvenyelősen ment, de végül örökbe fogadhatták a kislányt. Mikor új szülei mentek érte, rózsaszín szoknyát viselt, amolyan hercegnőset, és igencsak kunkorodó szőke haját egy kontyba kötötték. Amikor szülei belenéztek Szofi tengerkék szemébe, a látvány a tenger hullámaira emlékeztette őket.

A kislánynak nehéz volt megszokni az új környezetet. Nem tudta, hogyan mutassa ki háláját, és szeretetét, mert segítették útján. Ahogy cseperedett, egyre vonzóbb hölgy lett. Ez feltűnt apukájának is. Egyszer anyuka elköszönt Szofitól és férjétől, mert egy napra el kellett utaznia, ugyanis anyukája rosszul lett. Szofi bevonult szobájába, mostohaapjának pedig több sem kellett, óvatosan követte őt. Közeledett fogadott lánya felé, aki egyre jobban tiltakozott, de kevés volt az ereje a férfival szemben. Apja mint egy állat, aki csak az ösztöneit követi, úgy esett neki lányának. A ruháit széttépte, rávágta az ágyra, és megbecstelenítette őt. Nem törődött azzal, hogy leánya valaha fel tudja-e dolgozni a történteket, és azzal sem, hogy milyen következménye lesz tettének. A pillanatnyi élvezet hajtotta csupán. Szofi sírt, az apa pedig megfenyegette. A lány ezért egy szót sem mert szólni senkihez. Onnantól a némaságot választotta.

Sajnos ez nem egyszeri eset volt. Szofi úgy gondolta, elég ebből, inkább elmenekül. Pár ruhát, kis csomag ételt, és egy üveg vizet tett kicsike hátizsákjába, s az éjjel közepén kiszökött a házból. A tetthelytől nagyon messzire akart menni, úgy gondolta, ezzel el tudja temetni, el tudja fojtani magában a vele történteket. Pár nap elteltével elfogyott az élelme, az üveg vízből is már az utolsó kortyok csúsztak le torkán. Az éhségtől egyre jobban szédült, mígnem az út szélén elesett. A cirkusz, ami azelőtt is minden évben a városban tartózkodott, elindult egy másik nagyvárosba. Haladtak az úton, ekkor az egyik embernek feltűnt a kislány teste. Megálltak. Életben találták, befogadták.

Szofi mindig is szeretett volna légi táncos vagy pedig énekesnő lenni. Teltek a napok, a korábbi kimerültség után szépen erősödött. A cirkusz tulaja behívatta magához. Megkérdezte tőle, hogy mi a célja. Szofi elmondta, szeretne ott maradni, légi táncos lenni, ezzel is meghálálni, hogy olyan sokat segítettek neki. Hozzátette, a későbbiekben még az is lehet, hogy megpróbálja az éneklést, ehhez a tervéhez egy kis pénzt szeretne gyűjteni. A tulaj bólogatott, és csak annyit válaszolt, hogy mindenben segítenek neki.

A lány nem beszélt senkivel, csak a tulajjal és a jó öreg elefánttal, akinek a neve Benji. Miután a cirkuszban elvégezték az aznapi munkát, Szofi odament a földön fekvő barátjához. Leült mellé, hátát az elefántnak támasztotta, majd beszélgetni kezdtek. Benji mindenáron meg akarta győzni Szofit, hogy hagyja ott a cirkuszt, s végre teljesítse be az álmát. Megkérte a fiatal hölggyé cseperedett Szofit, hogy énekeljen neki. Az éneklés közben Benji lábai között mindketten elaludtak.

Szofi a reggeli ébredés után barátjának szeme fölé adott egy puszit, aztán rohant átöltözni, mert a soron következő volt az egyik legnagyobb előadás, amin felléphetett. Gondolta, talán ez a pénz már elég lesz neki arra, hogy el tudjon menni egy énektanárhoz. Egyre jobban közeledett a nyitás órája, mikor is Benji rosszul lett. Sajnos nem tudott lábra állni, folyamatosan hányt. Szofi úgy érezte, lábai alól egyre jobban csúszik ki a talaj, míg arra lettek figyelmesek, hogy elájult. Vizet hoztak neki, felpofozták, kicsit megetették.

A nézők gyűltek a sátor előtt, a tulaj pedig megkérdezte Szofit, hogy fel tud-e lépni. A lány azt válaszolta, hogy öt percet kér még. Kiállt a közönség elé. Alig tudta leplezni zavartságát, s azt, hogyan teste minden porcikája remeg. Próbálta elterelni gondolatait az elefántról, mert tudta, hogy az életébe kerülhet, ha nem teljes a figyelme a gyakorlatok közben. A magasba emelkedett, sorra hajtotta végre forgásait. A tenyere izzadni kezdett, így megcsúszott, de az utolsó pillanatban visszahúzta magát. Ebből a közönség semmit sem vett észre, a tulaj viszont tudta, hogy még egy rossz mozdulat, és nincs tovább.

Miután véget értek az előadások, és a vendégek kezdték elhagyni a sátrat, Szofi rohant barátjához, aki megvárta őt. Benji még utoljára kinyitotta szemét, és azt mondta: – Soha ne add fel az álmaid! Én föntről mindenben támogatni foglak, és szeretném, ha tudnád, nagyon szeretlek. Te voltál az egyetlen hű barátom! Szofi szorosan ölelte, puszilgatta, könnyeit törölgette, mire hangosan elüvöltötte magát: – Kérlek, ne hagyj itt! Elég veszteség ért már, ezt a terhet nem bírom el! Sírt, szorította az elefánt ormányát, de Benji lelke a teremtő mellé szállt fel. Szofi teljesen padlót fogott, nem tudta hogyan álljon lábra.

Bement lakókocsijába, nekiállt pénzt számolni. Arra a következtetésre jutott, ha még a következő napot megcsinálja, lesz elég pénze ahhoz, hogy végre beiratkozzon az iskolába, és éneket tanuljon. Az összeget visszatette a helyére, és elment sétálni. Mikor a tulajnak elmondta, hogy még egy napot marad, aztán elmegy a cirkuszból, a férfi kétségbe esett. Kifigyelte merre indult Szofi, majd beosont a lakókocsiba, s ellopta a lány félretett pénzét. Szofi lefekvéskor azt hajtogatta magában, hogy: Még holnap, és szabad vagyok!

Az előadás előtt egy órával már készülődött. Felnyitotta a dobozt, amiben a pénzt eldugta. Meglepetten vette tudomásul, hogy üres. Sírógörcsöt kapott. Rohant a tulajhoz, sírva mondta el neki, hogy őt bizony meglopták. A tulaj a szemébe sem nézett, csak annyit mondott: – Ha ez az előadás jól sikerül, kifizetem neked az iskolát. Viszont akkor most a legjobban kell teljesítened! Szofi már romokban, a lelke kis darabjait próbálta összeszedni, s fejben összerakni az előadást. Az elefántról is elterelte gondolatait. Körbenézett a sátorban, emberek sűrű tömege volt a szeme előtt. Nemcsak az ülő, de az álló helyek is mind elkeltek.

A levegőbe emelkedett, hajtotta végre a kiírt feladatokat, ám a kötél nála is öregebb volt, ezért elrostálódott, elszakadt. Szofi elkezdett zuhanni, le a mélybe. Közben lefelé nézett, látta, hogy egy nagyon vékonyka kis szivacsot helyeztek el alá. Próbálta menteni a menthetőt, az életét. Érezte, valami, vagyis valaki lassítja a becsapódás sebességét. Köszönetet mondott szüleinek, Benjinek, mert segítik őt. Földet érve a derekára esett, aztán a lendülettől beverte fejét. A sátorban orvos is tartózkodott, ő azonnal hívta a mentőket. A kórházban Szofi kómába esett. Nem tudták, hogy valaha felébred-e.

Hónapok elteltével szempillái megmozdultak. Kinyitotta szemét, az ott dolgozók örömmel, mosolyogva köszöntötték. Mivel a tulajt lelkiismerete nem hagyta nyugodni, egy alapítványt hozott létre Szofi nevére. A beérkező pénzt a lány foglalkoztatásáért az iskolának szánta, ha majd felébred. A tulaj által megbízott orvos közeledett a lányhoz, és egy borítékot helyezett a kezébe. Szofi felnyitotta, és szembesült az adománnyal. Sírt, mert nem tudott köszönetet mondani a sok segítségért, amit kapott mindenkitől. Sírt, mert minden feljött belőle. A szülei halála, az erőszak, ahol meggyalázták, legjobb barátja, Benji halála, a lopás, és így tovább.

A kórházból az énekiskola felé vezetett az útja. Ott mindent megadtak neki, amire szüksége volt. Csak annyi dolga akadt, hogy tanuljon, gyakoroljon, pihenjen, jókat egyen, sportoljon, hogy mire eljön a nagy nap, addigra mindenféle téren rendbe jöjjön. Habár azóta sem beszélget emberekkel, ha nekiáll énekelni, az egész utca a csodájára jár.

Miután a tanárok úgy gondolták, hogy mindent elsajátított, meghirdettek városukba egy eseményt, amin fiatal tehetségek lépnek fel, azok, akikből előbb vagy utóbb elismert énekesek, énekesnők lesznek. Szofi izgatottan várta a nagy napot, viszont arra nem mert gondolni, mi fog történni az előadás előtt. A tanárok varrónőhöz vitték a diákokat, aki csodás estélyi ruhát varázsolt nekik. Mikor Szofi meglátta az ekrü színű estélyi ruháját, leült és sírva fakadt. A tanárok pár percre magára hagyták, gondolták, sírjon csak, jöjjön ki belőle, aminek ki kell.

Elérkezett a nagy nap. Szofi vékonyka testére felhúzták kosaras estélyi ruháját, haját felkötötték, és nagyon szolidan kisminkelték. Egy percet kért a függöny mögül. Hatalmasakat sóhajtott, majd jobb kezével intett. A függönyt széthúzták. A zenészek elkezdtek játszani, csakhogy a lány nem énekelt. Senki nem értette, mi történt. Szofi szeme előtt megjelent barátja, aki bíztatta őt: – Menni fog, tudom, hogy képes vagy rá! Mély levegőt vett, aztán remegő kezével megint intett. A zene újból elkezdődött, és egy nagy sóhaj után végre énekelni kezdett. Először halkan, aztán egyre hangosabban, erősebben énekelte a dalt, amit ő írt. A közönséget elvarázsolta, nemcsak gyönyörű kinézetével, de hangjával is. Újságok írtak róla, riportokat készítettek vele. Ám mire Európa-szerte híres és elismert énekesnő lehetett volna belőle, addigra sajnos az elkövetkező előadás alkalmával a fénybe, az elképzelt barátja mellé költözött.