Azok a csodás virágok
A hetedik kezelésre csak hárman mentünk, anya, apa és én. Amikor beléptem az onkológushoz, mosolyogva mondtam neki, hogy van egy észrevételem, s nem tudom, erre hogyan is kellene reagálnom. Vajon helyes-e amit látok, és jelen helyzetben ez mennyire normális. Nem tudom eldönteni, hogy ilyen kezelések mellett mi normális, és mi nem az, ezért szeretném, ha ebben a konkrét kérdésben segítene nekem.
Levettem a parókámat, s mutattam az orvosomnak, hogy pár millimétert elkezdett nőni a hajam, viszont még csak aznap kapom a hetedik kezelést. Mosolyogva a válasza a következő volt: igen, ezt lehetséges. Nagyon kíváncsian, kicsit bután nézhettem rá, mikor folytatta a beszélgetést, s hozzátette: tudja, az első négy kemo romboló, a következő négy pedig építő.
Szerencsére jó lett a laborom, így irány fel a 18-ik emeletre, az egynapos osztályra, ahol várhatom a frissen kevert „italomat”. Amikor bekötötték, s vártam, hogy elteljen ez a három óra is, azon tanakodtam magamban, hogyan lehet egy kemoterápia építő. De hála az égnek, hogy az, mármint építő. Úgy látszik, elkezdődött az újjászületésem, amire már oly régóta vágytam. Lassan ott tartottam, hogy örömtáncot járok, de frusztrált az, hogy mit szólnak hozzá a többiek, ezért nyugton maradtam, nem adtam teret az érzelmeimnek. Vagyis nem úgy, ahogy szerettem volna, de azért egy hatalmas sóhaj után belül megéltem.
Mivel jól viseltem a következő egy-két napot, anyáékkal irány Magyarország, majd vasárnap vissza Ausztria. Vártam a tetőzést, ami ugye hétfőn jelentkezett. A takarítást jó pár napig mellőztem, mert olyan fájdalmaim lettek, amibe azt hittem, belehalok. A talpamban millió szúrásra emlékeztető érzés volt, mintha üvegszilánkon vagy apró szegeken mászkáltam volna. Az ízületeimre ment rá az „ital”, s a térdkalácsomban elmondhatatlan fájdalmat, szúrást tapasztaltam. Egyre nehezebben ment a lépkedés, a lépcsőzés, úgy éltem meg ezt, hogy megy el az erő a szervezetemből. Ekkor értettem meg igazán, amit az ápolónő korábban mondott nekem. Telítődött a szervezet…
Többször is kimondtam, akárhogy is lesz, soha nem fogok fájdalomcsillapítót bevenni a kezelések alatt, s ehhez tartottam magam. Többször ránéztem a dobozra, de megállapítottam, megy ez még nekem gyógyszer nélkül is. Aztán rá pár napra gyülekeztek a felhők felettem, a pozitív gondolkodás kezdett a feledés homályába veszni.
Elég sok minden összejött, ezért kitaláltam, hogy csinálok egy kis díszt a szobámba. Valami olyat szerettem volna, amire ha ránézek, anyáék, s a kicsikéim jutnak eszembe, s az, hogy tartanom kell magam, mert törődnöm kell vele, ápolnom kell azt a valamit, amit készítek. A reménytelenség kezdett eluralkodni rajtam. Azt éreztem, hogy nem tudom én ezt csinálni, s kellett egy nagy löket. Nézelődtem a lakásban, s megtaláltam a kicsikém ágyát, amibe nem feküdt bele már időtlen-idők óta. Gondoltam, fertőtlenítés után lefestem, s virágokat ültetek bele.
Még a kálvária elején szakács Isti mondta, ha már nagyon nehéz lesz, vegyek egy virágot, az segíteni fog. Hát, nekem több virágra volt szükségem. A párom támogatott, segített lefesteni, majd elmentünk fóliát és virágföldet vásárolni. Közöltem vele, hogy a többit majd én megoldom, és ő ezt tiszteletben is tartotta. Csodálatos virágokat vásároltam, mindenféle színben pompázott, s akárhányszor permeteztem rá a vizet, mindig erőt kaptam, s hatalmas sóhaj, majd fájdalmak után indultam a konyhába vagy az ágyba. Most megmutatom nektek, mit hoztam össze abban a nehéz időben.
A fénykép azért készült, mert anyáéknak szerettem volna megmutatni, hogy minden rendben van, jól vagyok. A lelki megpróbáltatásokról viszont soha senkinek egy szót sem szóltam. Nem tudtam megnyílni, így magamban „dolgoztam” rajta. Volt olyan, mikor egy-egy mondat elhagyta a számat, s erre a barátok reagáltak, de a kis csatámról senkinek nem szóltam.
Ahogy múltak a napok, jobban lettem, s már nagyon vártam a nyolcadik, s egyben az „utolsó” italomat. Hálás voltam amiatt, hogy a körülmények ellenére milyen jól bírtam a kezeléseket, s azért imádkoztam, hogy az utolsó se készítsen ki nagyon.
Gondoltam magamban, ahogy bekötik, s lefolyik, tuti örömtáncot fogok járni, s már azzal sem fogok foglalkozni, hogy ki mit mond. Hiszen ez az én küzdelmem volt, nem is kicsi, így megérdemlem azt a percnyi vagy akár csak egy pillanatig tartó boldogság érzését. És az is lehet, hogy ebből majd a többiek erőt tudnak gyűjteni, ahogy abból is sikerült nekik, amikor végig nevettük az ötödik kezelésemet. Így is történt.
Elmondhatatlanul boldog voltam, mert megcsináltam. Világ életemben féltem a ráktól, a betegségtől úgy általában, a kemoról nem is beszélve. Túl vagyok rajta, s mosolyogva, köszönetet mondva, majd hálát adva istennek, hagytam ott az osztályt. Akkor már éledt bennem a remény, tudtam, ha ezt kibírom, akkor már bármire képes leszek. Persze akkor még nem tudtam mi fog következni. Mert a pillanatot, a percet éltem meg, amiben benne voltam.
Az immunrendszeremet, ahogy a testemet is megcsorbította a kezelés, tehát nagyon figyelnem kellett magamra, mert hamar megfáztam, a fertőzésekről nem is beszélve. Viszont annál sokkal jobban szeretettem a kicsikéimet, hogy nemet mondjak nekik. Nem tudtam megtenni azt, hogy mikor otthon voltam, akkor ne feküdjenek mellém. Hatalmas segítség, szeretet, bíztatás várt rám, akárhányszor haza mentem. Mindenki tartotta magát, soha nem láttam a szüleimen a bizonytalanságot, a félelmet az elvesztésem miatt. Pozitívak voltak, s ez hatalmas erőt adott nekem.
Időközben a párommal egyre többször veszekedtünk, s a helyzet, amiben voltunk, a betegségem kezdte megölni a kapcsolatunkat. A végén egyre jobban bántottuk egymást, ezért jobbnak láttuk, ha elválnak útjaink.
Utána azon gondolkodtam, mennyire bonyolult, nehéz helyzetek ezek. Mi a jó megoldás ilyenkor? Nehéz egy szülőnek is, elmondhatatlan fájdalom lehet vinni a gyermekét a kórházba, ahol az életéért küzdenek az orvosok. Nehéz annak is, aki a harcát vívja. És akkor ott van a házasság, párkapcsolat kérdésköre is. Vagy nagyon erőssé teszi egy ilyen helyzet a kapcsolatot, vagy megöli. Talán eljutnak az elfogadás, a megértés, a feltétel nélküli szeretet állapotába…
Mikor visszatértem Ausztriába, s belenéztem a tükörbe, megint kértem az égieket, hogy segítsenek tisztán látni, mert nem értem, miért alakult úgy a párkapcsolatom, ahogy. Leültem, s meg is érkezett a válasz a kérdésemre. Mintha tévét néztem volna…
Eszembe jutott, hogy az előző párkapcsolatomnál épp mire letehettük volna az alapokat, addigra jött a 40°C-os lázzal tarkított, ciklusokban érkező küzdelmem. Nem tudtuk egymást támogatni abban a kapcsolatban, ahogy a mostaniban sem. Ezért senkit nem hibáztathatok, s hálás lehetek azért, hogy a legnehezebb pillanatban fogták a kezem, s annyit adtak, amennyit tudtak, ahogy én is.
Visszaállva a tükör elé megfogadtam, hogy ezt a harcot a családommal, a kicsikéimmel fogom megoldani. Nem szeretnék még egy pofont, egy ekkora fájdalmat átélni egy párkapcsolatban.
A nyolcadik kezelés után irány egy vizsgálat, s készülődés a műtétre, ami karácsony előtt vár rám és a szüleimre, már persze, ha jó lesz eredményem…