Párizs mint cél
Újabb vérvétel következett, szóval irány Ausztria. Amikor megérkeztem, szép volt az idő, ezért sétálni indultam. Nem tűztem ki célt, hogy hova fogok eljutni, egyszerűen csak mentem, haladtam előre. Egy vasútállomáson kötöttem ki, s gondoltam, ennek nyilván oka van. Megláttam egy vonatot, ami Párizsba indult. Nagyon megörültem neki, és átfutott az agyamon, hogy felszállok rá. Ám, ha megteszem, akkor meg kellene neveznem a célt, hogy miért lépem meg. Ott topogtam egy helyben, kerestem, kutattam magamban a választ.
Egyszer már jártam Párizsban, viszont csak két napra, így igazán nem élvezhettem ki a varázsát. Emlékszem, amikor a pincér megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, egyből irányt váltott a viselkedésében. Elmondhatatlanul kedves, s vicces lett. Kiderült, hogy a franciák nagyon, de nagyon szeretik a magyar turistákat.
Szóval a célom, ami miatt felszállok: sok időt tölteni Párizsban, megismerni a kultúrát, rengeteget nevetni, a leendő férjem pedig majdan az Eiffel-torony kilátó szintjén kérje meg a kezem, amit addigra kiismerek. Ez utóbbit jó lesz elmesélni a gyermekeimnek. Elmondani, hogy a világ egyik legkülönlegesebb, turisták által imádott helyén kérte meg az apjuk a kezemet.
Tovább olvasom