Korona, a boldogság előszobája

Mindenki aggódott, hiszen fogalmunk sem volt arról, mi fog történni ebben az új helyzetben. A döntést meghoztam, már csak annyi teendőm volt, hogy felhívjam anyáékat, és elmondjam, mire jutottam. Nagyon féltettek, a vírus, illetve a műtét utáni felépülés miatt is. Azt mondogattam, majd megoldom, nem vagyok én olyan buta, csak nyugodtan végig kell gondolnom a következő időszakot. A kis ördög persze ekkor is betámadott. Megijedtem, és mivel tudtam, folyamatos mozgásban kell lennem – mert ugye minden nap új nap, ami igencsak tartogatja a meglepetéseket –, ezért improvizálnom kell majd, amit régebben már megtanultam. Aztán elkapott egy negatív gondolat, és készítettem egy videót. Éreztem, hogy most jött el az idő, hogy a saját lábamra álljak. Ki is mondtam, s meg is kaptam a feladatot. A videóban elmondtam a szüleimnek, hogy milyen hálás vagyok a sok segítségért, és azt, hogy úgy érzem, menni fog ez már nekem. Talán emlékeztek is erre a videóra, mert a Facebook-oldalon meg lett osztva.

Mivel magamra maradtam, a bevásárlásról is nekem kellett gondoskodni. Felmértem, hogy nagyjából mennyi terhet bír el a szervezetem, s úgy indultam a boltba – mert ugye az orvos tanácsa alapján 1 kg-nál többet nem emelhettem volna. 1,5 hetente mentem, tehát jócskán tele lett a bevásárlókocsim. Az autómhoz érve kinyitottam a csomagtartót, amiben elhelyeztem nyolc táskát. Ezek révén a megfelelő arányban osztottam el a vásárolt termékeket. Láttam, hogy ez a szisztéma működik, így megnyugodtam. Elhittem, hogy egyedül is képes vagyok élni a napjaimat. Annyira vissza akartam találni a női energiák* varázsába, hát most gyakorolhattam. Örültem annak, hogy az volt a legnagyobb problémám, hogy a hűtőszekrény nem olyan gyorsan olvad le, mint szerettem volna. Szépen elkezdtem élni az új életem. Hálás voltam amiatt, hogy ha személyesen nem is, de a telefonon keresztül tudtam tartani a kapcsolatot a családommal, a barátaimmal.

Tovább olvasom

Szilikori

Ausztriai tartózkodásom alkalmával jelenésem volt a rehabilitációs ügyintézőnél. Elmondhatatlanul megkedveltem a hölgyet, szerettem hozzá menni. Többszöri felajánlás után végül eldöntöttem, hogy 3 hétre bevonulok a szanatóriumba. Fél évvel a beköltözés előtt le kellett adni az igénylést, mert sajnos sok a beteg ember, így időbe telik, mire mindenkit el tudnak helyezni. Gondoltam magamban, rendben is van az a fél év várakozás, addigra túl leszek az utolsó műtéten, és már tényleg csak a testem rehabilitációjára kell fordítani a figyelmemet.

A kontrollon hála az égnek, minden rendben volt. Ismét kezdtem elhinni, hogy tényleg meggyógyultam, és a sok megpróbáltatás után lelkileg is helyreállnak a dolgok. Csábított az alagút végén lévő fény, de megint egy labirintus közepén találtam magam, és annak rendje és módja szerint el is tévedtem.

Készültem az operációra, aminek már ismert volt az időpontja. Ez az utolsó állomás, ahol elvileg megkapom a szilikon implantátumokat a melleimbe, s végre magam mögött hagyhatok mindent. Szépen vettem az akadályokat, megküzdöttem a velem szembe jövő kihívásokkal, mígnem a soron következő vizsgálaton találtam magam, ahol röntgenfelvételt készítettek. Az altatás miatt fontosnak találták az orvosok, hogy ilyen módon nézzük meg, mi a helyzet odabent.

Tovább olvasom

Angyalok, segítők vezetnek engem

Elindultam Sümegről a tanácsadóhoz. Útközben szokás szerint képek villantak be a múltamból. Emlékszem, fiatalabb koromban a Szellemekkel suttogó volt a kedvenc televíziós sorozatom. Akadt olyan hétvége, amikor csak ezt néztem. Csodáltam a főszereplő hölgyet, mindenféle téren. Az autóban ülve feltettem magamnak azt a kérdést, hogy: hiszek a szellemekben, az angyalokban, és úgy egyáltalán, mit gondolkodok a reinkarnációról? Az emlékképek és a gondolatok cikáztak a fejemben, aztán arra ocsúdtam, hogy nem túl hosszú utam végére értem, ott állok új segítőm háza előtt.


Szeretném most megszólítani a segítőm, akivel ha nem is sokszor, de a legnehezebb pillanatokban találkozhattam.

A „véletlenek” mindig működnek az életünkben. A sorsnak köszönhetően találkoztam veled, ám akkor alig tudtam valamit arról, hogy ki vagy, mivel foglalkozol, és miként tudsz segíteni másoknak. Kérlek, mesélj kicsit magadról az olvasóknak.

Az Angyalok szerint a testi és a lelki probléma valójában abból ered, hogy a lelkünk megfeledkezik a Teremtővel való összeköttetésről. Gyermekkorom óta hiszem létezésüket. Látom és hallom Őket. Megtanítottak kérni. Megtanítottak elfogadni. Megtanítottak gyógyítani. Megtanítottak hinni a csodában.

Molnár Marianna, a Szeretet Kuckó megálmodója és alapítója vagyok.

Az anyagi világból pár éve kilépve újra az önkeresés és önmegvalósítás útjára léptem. Elindultam a „láthatatlan” világ felé. Elkezdődött egy mély belső utazás. Ez az utazás még mindig tart.

Aztán elérkeztem életem azon pontjára, ahol a magammal hozott tudás apró csiszolatlan részeit kell, hogy tökéletesítsem. Tanfolyamok, könyvek, rengeteg önmunka, mai napig tartó folyamatos tanulás. Mindezen kitartó munka eredménye lett a hozott és tanult technikák segítségével embertársaim gyógyítása, tanítása, saját életutak felfedezése, test – lélek – szellem egyensúlyának összehangolása.

Gyógyítói munkám mindennapi elengedhetetlen része: hálát adok az Úrnak, az összes égi segítőnek a „láthatatlan” világban. Hálás vagyok a családomért, minden emberért, akikkel a tiszta szeretet energiáján keresztül kapcsolódhatok. Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos életfeladatot kaptam.

Molnár Marianna vagyok, lélekgyógyász, angyalterapeuta, ThetaHealing konzulens, Masszőr – Lélekmasszázs.

Tovább olvasom

Hallucináció vagy valóság

Szerencsére sok szabadidővel rendelkeztem, így több időt lehettem a barátnőmmel. Elmondhatatlan, milyen mély beszélgetéseket folytattunk. Mindent megtettem, hogy segítsem őt, de nem volt hajlandó kijönni a mókuskerékből. Mikor már mást nem tudtam csinálni, sírva könyörögtem neki, hogy lépjen, mert ha nem teszi meg, távozni fog erről a világról. Jó dolog a szabad akarat, mindenki gyakorolja nap mint nap. Jó tudni, hogy mindig van választásunk máshogy dönteni, ha szeretnénk. Ám ő ragaszkodott, nem változtatott.

Borzasztó, szavakkal megfogalmazhatatlan számomra, hogy milyen látni, ha valaki nagyon nem jó irányba tart. Hiába szólok neki, hiába próbálok segíteni (hiszen megkért rá), nem mozdul. Maximum hajtja az igazát, amihez annyira ragaszkodik, pedig pontosan tudja, hogy nem jó, amit csinál. Ezt egyébként én is elkövettem.

Pontosan tudtuk, hogy mi fog történni, csak azt nem, hogy mikor. Bécsbe kellett mennem egy előadásra, ahova Barbi jött velem. Készítettünk néhány képet, amit a barátnőm szívvel megjelölt a Facebookon. Megbeszéltük, hogy másnap indulok Sümegre, az utána következő napon pedig elmegyek hozzá, és egy csodás napot töltünk majd együtt. Este még küldött nekem egy szívecskét, és írta, hogy mennyire szeret. Természetesen válaszoltam neki.

Tovább olvasom

Az elköszönés hiánya

Megnyitottam telefonomon a Facebook nevű alkalmazást. Számomra fontos emberek hírfolyamát követem csak, mert mint arra korábban már tettem utalást, nem vagyok sem telefon-, sem alkalmazásfüggő. Mondjuk az igaz, hogy mára sokakkal könnyebb a mobilos alkalmazások által létrehozott felületeken keresztül kommunikációt folytatni, mint más módokon.

Szóval, amint megnyitottam a Facebookot, a szívemhez egy nagyon közel álló személy egyik bejegyzését láttam. Gondoltam, rápillantok a profiljára, s jobban szemügyre veszem, mert elég sokan írtak hozzá. Amikor megjelent, mindenhol sírós fejeket és hozzászólásokat láttam, hogy mennyire sajnálják, hogy elment, nagyon jó ember volt, imádkoznak érte.

Akiről most írok, ő nem más, mint a szeretett Hartwig. Sokkolt ez az üzenet, nem akartam elhinni. Mindenre gondoltam. Hogy nem jól olvastam, hogy megint előjött a német nyelvvel kapcsolatos problémám. Aztán szépen lassan eljutottam a tagadásig. Rádobtam a telefonom az ágyamra, ittam egy pohár hideg vizet, elszívtam egy szál cigarettát, majd erőt gyűjtve visszamentem, kezembe vettem a telefont, hogy újra megnézzem a Facebookot. Még ekkor sem akartam elhinni, ezért a közös barátokat hívtam telefonon. Szerettem volna, hogy mondjanak számomra valami bíztatót, és erősítsék meg, hogy csak én értelmeztem rosszul ezt az egészet. Az nem lehet, hiszen nincs egy hete, hogy írtunk egymásnak, és akkor még minden rendben volt. Milyen érdekes, épp az onkológiai rehabilitáción töltötte akkor a napjait, ahol most én is vagyok. Aztán pár nappal később itt hagyta a földi síkot.

Tovább olvasom

Sugárterápia

Haladtunk előre utunkon. Apus vezetett, én csak úgy elvoltam. Kicsit élveztem, hogy nő lehetek, s a körülményekhez képest azt csinálhatok, amit csak szeretnék, ezért vittem magammal egy jó könyvet, és azon tűnődtem, mire megjárjuk ezt az utat, el is tudom olvasni. Igen, ahogy én azt elképzeltem. Természetesen nem így alakult, és jött az élettől egy újabb a csavar.

Segítettem apusnak, mondtam mikor merre menjen, mert teljesen más irányból közeledtünk a kórházhoz Bécsben, mint korábban szoktunk. Odaértünk, leparkoltunk, majd felmentünk az ambulanciára. Leültem, és elővettem a könyvet. Hirtelen, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, s félek. Nem is értettem, mert kezemben a könyv, ami teljesen másról szól, s inkább boldognak kellene lennem, mint szorongónak. Átadtam magam ennek az érzésnek, s figyeltem. Idő közben leesett, hogy ezek nem az én érzéseim, hanem valaki másé ott a környezetemben. Eszembe jutott, hogy igen, valójában pár éve ez velem is megtörtént; erről korábban már volt szó a blogban.

Sokszor kerültem olyan szituációba, amikor hatalmas pánik tört rám, s nem tudtam, hogyan mászok ki belőle. Vajon nekem kellene most elengednem ezt az érzést, a szituációt végre, és levonni a következtetéseket, majd haladni tovább? Vagy a mellettem ülőnek lenne időszerű segítenem, hogy megküzdhessen ezzel a feladattal? Biztos, hogy ez a jó megoldás? Nekem kell megoldani az ő feladatát? Nem azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk? Nem lehet, hogy inkább ártok neki azzal, ha mindent megoldok helyette? Nem, nem oldom meg, de nézzük csak, nekem mi segített abban a helyzetben… Igaz, nem kért meg arra, hogy segítsek, mellé álljak. Jaj, mit is csináljak? Mit kell nekem ebből a helyzetből megtanulnom? És neki? Feladatok sokasága. Te mit tennél, ha látnád, hogy valaki segítségre szorul?

Tovább olvasom

Mintha nem a régi volnál

A napok teltek, a fájdalom viszont nem hagyott alább. A professzor megérkezett a kórházi szobánkba. Érdeklődtünk, hogy mikor mehetünk haza. Aranyosan mosolygott, majd azt válaszolta: amikor azok a kis tartályok üresek lesznek, vagy csak nagyon kevés folyadék kerül beléjük. Aha. Szóval, most azért kell imádkoznom, hogy minél előbb gyógyuljon a testem, konkrétabban a műtéti sebem. Ugyan még nem tudom hogyan, de el fogják távolítani ezeket a séta közben magammal cipelt kis barátaimat. Mennyivel könnyebb lenne az életem nélkülük, elvégre nem ragaszkodom hozzájuk.

A szüleim mindennap jöttek hozzám. A vége felé apuskám már kezdte megszeretni az osztrák környezetben való vezetést. Nos igen, Magyarországgal ellentétben Ausztriában van olyan, hogy közlekedési kultúra. Erre úgy hívták fel az én figyelmemet is. A fontosabb „szabályokat” el is sajátítottam, aztán apuskámnak megtanítottam őket. (Amikor együtt jártunk a kórházba a kemoterápiák alkalmával, odafelé mindig én vezetettem, az ausztriai otthonom felé viszont már apukám segítségére szorultam.) Szóval anyáék mindennap jöttek be, és jókat beszélgettünk. Elmondták, hogy Magyarországon és az ausztriai otthonomban is minden rendben van. Nyugodjak meg, nekem csak az a feladatom, hogy minél korábban távozzak a korházból. Tehát minden energiámat gyűjtsem össze, és a gyógyulásra fordítsam a figyelmemet.

A „véletlenek” elkezdtek dolgozni az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a harcot, s apró lépésekkel haladok előre utamon. A magyar szobatársnőmmel elindultunk sétálni, persze csak a folyóson, vagy maximum lemegyünk a boltba, esetleg kávét fogyasztani. A séta alkalmával magyar szavakra, mondatokra lettünk figyelmesek. Összenéztünk, mosolyogtunk egyet, hogy jé, magyarok. Aztán hogyan, hogyan se, megismerkedtünk egy magyar családdal, s elkezdünk beszélgetni. (Nem tisztem arról mesélni, miért voltak ők akkor ott. Ha a későbbiekben a hölgy belemegy a riportba, lehetséges, hogy rákérdek, s ha szeretné, ha szükségét érzi, elmesélni majd a részleteket.)

Tovább olvasom

Operáció előtt és után

Pár óra elteltével arra lettem figyelmes, hogy beszélnek körülöttem. Minden erőmet összegyűjtve nyitogatni próbáltam a szemem, de elmondhatatlanul fáradt voltam. Aludni, aludni, aludni… Ez járt a fejemben, s minden porcikám, minden egyes sejtem ezt kívánta. A szavakat, a mondatokat egyre hangosabban, egyre közelebbről hallottam, s úgy éreztem, mintha valaki fogná a karomat. Azt kérdezték tőlem, hogy: „Minden rendben? Hogy van?” Álmos vagyok, aludni szeretnék… Megtudtam, hogy az őrzőben vagyok, s mivel mindent rendben találtak és a megfigyelési idő is lejárt, visznek vissza az osztályra.

Már az osztályon feküdtem az ágyamban, amikor elnéztem jobbra, és rápillantottam a másik ágyra, ahol megláttam a magyar hölgyet. A körülményekhez képest jól volt. Vártuk a professzort, tudni szerettük volna, hogyan alakult az operáció. Megkaptam a szilikont, vagy csak az expandert sikerült behelyezni? – ez foglalkoztatott.

Másnap reggel megérkezett a professzor. Mint kiderült, sajnos nem tudta behelyezni a szilikont, jobbnak látta, ha első körben expandert kapok. Szavakkal nem tudom kifejezni, mekkora csalódás, lelki fájdalom lett úrrá rajtam. Nem is a nőiességem miatt, hogy elveszett (hiszen a szorító kötések miatt nem láttam magam), hanem azért, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy a küzdelmes időszaknak koránt sincs vége, a java még csak ezután következik. Annyira sírhatnékom volt, legszívesebben kimenekültem volna a világból. Ám amint megpróbáltam felülni, észrevettem, hogy mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem, s akkora fájdalmat éreztem a műtét helyén, hogy még felhúzni se tudtam magam.

Tovább olvasom

Otthon, édes otthon

Megérkeztünk a szigetre. A kísérő hölgy elmondta, hol tudunk helyet foglalni, melyik napozóágyak közül lehet választani. Elindultunk felfedezni a szigetet, ahol csodás volt a kilátás, s nagyon meleg volt az idő.

Gondoltuk, először elmegyünk a mellékhelyiségbe, majd utána megnézzük a tengerben élő csodás halakat, korallokat, s még ki tudja mit. Igen ám, csak akadt egy kis probléma. Ahogy bementünk a mellékhelyiségbe, hogy átöltözzünk és kicsit „rendbe szedjük magunkat”, észrevettem, hogy az egy éve nem létező menstruációm várható.

Azt említettem már korábban, hogy a kezelések miatt a hormonháztartás felborul, így nem kell megijedni, ha kemoterápia alkalmával nem jelennek meg azok a fájdalmas napok a nőknél. Én mindig nagyon görcsös voltam, hatalmas fájdalom kísérte végig azt a néhány napot. Szóval kifejezetten élveztem, hogy nincsen menstruáció, és nyilván nem is gondoltam rá, hogy épp a nyaralásunk alatt fog megjönni. Viszont mivel alapos nő vagyok, mindig van a táskámban minden, mi ilyenkor szükséges.

Tovább olvasom

Bazár, s a félelmek

Délután a part felé tartva leszólítottunk egy taxist. Megbeszéltük vele, hogy este egy bizonyos időpontban jöjjön vissza értünk, mert szeretnénk megnézni a bazárt. Kíváncsiak voltunk rá, mert ott érhető tetten Egyiptom másik arca. Az, amit az előző bejegyzésben már említettem.

Csapjunk bele a lecsóba – gondoltuk a csajokkal. Igen ám, csakhogy ismét nyugtalanságot véltem felfedezni magamban. Ezt a többieknek nem mondtam, csak figyeltem a reakcióimat. A parton jól éreztem magam. Szeretem a tengert, hallgatni a hullámok morajlását, a napot, ami fényt hoz az ember életébe, a párás levegőről nem is beszélve. Estefelé visszamentünk a hotelbe. Gyors tusolás, majd vacsora, aztán indulás a bazárba.

Az érzés, amit korábban sem tudtam hova tenni, egyre csak erősödött bennem. Ahogy közeledtünk a taxihoz, s megláttam a fiatalembert, még „rosszabbul lettem”. Beültünk, és már indultunk is. Minél messzebb jártunk a hoteltől, annál egyértelműbben mutatkozott meg a másik oldal is. Láttuk a szegénységet, a nyomort, a higiéniamentes életet. Édes istenem, néha szívfacsaró látvány volt.

Tovább olvasom