Szilikori

Ausztriai tartózkodásom alkalmával jelenésem volt a rehabilitációs ügyintézőnél. Elmondhatatlanul megkedveltem a hölgyet, szerettem hozzá menni. Többszöri felajánlás után végül eldöntöttem, hogy 3 hétre bevonulok a szanatóriumba. Fél évvel a beköltözés előtt le kellett adni az igénylést, mert sajnos sok a beteg ember, így időbe telik, mire mindenkit el tudnak helyezni. Gondoltam magamban, rendben is van az a fél év várakozás, addigra túl leszek az utolsó műtéten, és már tényleg csak a testem rehabilitációjára kell fordítani a figyelmemet.

A kontrollon hála az égnek, minden rendben volt. Ismét kezdtem elhinni, hogy tényleg meggyógyultam, és a sok megpróbáltatás után lelkileg is helyreállnak a dolgok. Csábított az alagút végén lévő fény, de megint egy labirintus közepén találtam magam, és annak rendje és módja szerint el is tévedtem.

Készültem az operációra, aminek már ismert volt az időpontja. Ez az utolsó állomás, ahol elvileg megkapom a szilikon implantátumokat a melleimbe, s végre magam mögött hagyhatok mindent. Szépen vettem az akadályokat, megküzdöttem a velem szembe jövő kihívásokkal, mígnem a soron következő vizsgálaton találtam magam, ahol röntgenfelvételt készítettek. Az altatás miatt fontosnak találták az orvosok, hogy ilyen módon nézzük meg, mi a helyzet odabent.

Tovább olvasom