Távolodás

Szia Norbi, hogy vagy mostanság?

Soha jobban, bár az is igaz, hogy ez sok év munkájának eredménye. Az ember küzd a múlt terheivel és vágyja azt az állapotot, amikor a jól lét beköszönt, de nem tudja, hogy pontosan milyen lesz. Az utóbbi 10 évben voltak pillanatok, amikor a „víz” felett volt a fejem, így egy rövid időre megláthattam, milyen lehet majdan, ha egész testtel kint leszek. De hogy őszinte legyek, végül nem egészen olyan lett az élmény. Mármint, nagyon jó érzés végre a terhek, a belső nyomások (nagy része) nélkül lenni, de valahogy más megélni a belső békességet, mint amilyennek gondoltam.

1,5 évvel ezelőtt kezdtük meg a közös munkát, akkor én kerestelek meg, hogy segíts nekem. Hamar megmutatkozott, hogy én is tudok neked segíteni a kineziológia és az életvezetés által. A blog olvasói végig követhették életem utolsó néhány évének alakulását, láthatták a buktatókat, és azt is, hogy miként álltam fel az egyes szituációkból. A kineziológia révén belepillanthattam a te életedbe, ami az enyémhez hasonlóan nem volt hullámvölgyektől mentes. Miként élted meg az elmúlt 1,5 évet, milyen folyamat zajlott le benned, és mit gondolsz, hol tartasz most életed egészét nézve?

Ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy egy magas hegyre való feljutás végső hajrája volt ez számomra, és mint ilyen, olykor kicsit sem volt könnyű.

A tavaly május végi első alkalom után, amikor a kineziológia segítségével elkezdtük a további lelki tehermentesítésemet – hiszen ekkor már sok éve dolgoztam magamon –, egyértelművé vált, hogy közeledik életem egy új korszaka. Arról viszont sejtésem sem volt, hogy pontosan mi jön, és merre lesz előre.

Háromhetente egy-egy, olykor kettő új témát boncolgattunk, amik jellemzően évtizedekkel ezelőtti élethelyzetekhez kapcsolódtak. Furcsa volt az élmény, mert bár mélyre eltemetett dolgokról volt szó, a szituációk az évek alatt emlékképek formájában időnként előjöttek. Ez a tapasztalás megerősített abban a sejtésemben, hogy amit újra és újra és újra elővesz az ember agya, azzal a témával, emlékkel, bármivel még dolga van.

Tovább olvasom

Párizs mint cél

Újabb vérvétel következett, szóval irány Ausztria. Amikor megérkeztem, szép volt az idő, ezért sétálni indultam. Nem tűztem ki célt, hogy hova fogok eljutni, egyszerűen csak mentem, haladtam előre. Egy vasútállomáson kötöttem ki, s gondoltam, ennek nyilván oka van. Megláttam egy vonatot, ami Párizsba indult. Nagyon megörültem neki, és átfutott az agyamon, hogy felszállok rá. Ám, ha megteszem, akkor meg kellene neveznem a célt, hogy miért lépem meg. Ott topogtam egy helyben, kerestem, kutattam magamban a választ.

Egyszer már jártam Párizsban, viszont csak két napra, így igazán nem élvezhettem ki a varázsát. Emlékszem, amikor a pincér megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, egyből irányt váltott a viselkedésében. Elmondhatatlanul kedves, s vicces lett. Kiderült, hogy a franciák nagyon, de nagyon szeretik a magyar turistákat.

Szóval a célom, ami miatt felszállok: sok időt tölteni Párizsban, megismerni a kultúrát, rengeteget nevetni, a leendő férjem pedig majdan az Eiffel-torony kilátó szintjén kérje meg a kezem, amit addigra kiismerek. Ez utóbbit jó lesz elmesélni a gyermekeimnek. Elmondani, hogy a világ egyik legkülönlegesebb, turisták által imádott helyén kérte meg az apjuk a kezemet.

Tovább olvasom

Apró lépésekkel előre

Pár hónappal ezelőtt elkezdtem az ugrókötelezést. A barátaim, ismerőseim tudják, értik miért csinálom. Nem tudom, mennyire olvasod a bejegyzéseim, a történetem, de lassan neked is nyilvánvaló lesz. Már csak egy-két bejegyzés, s a lényegre térek.

Mivel csodálatos tavaszi, napsütéses idő volt ma délelőtt, ami csalogatott ki a lakásból, újult erővel, hittel indulok neki a kihívásoknak, amiket állítottam magamnak, hogy végre visszatérjek a régi, ám valójában új életemhez!

Tovább olvasom

Vihar utáni napsütés

Fogalmam sincs mennyi idő tehetett el addig, mikor aztán magamhoz tértem. Nem tudtam miért simogatom a szőnyeget, nem emlékeztem semmire. Az tűnt fel, hogy a földön fekszem törölközőben. Gondolkodtam, hogy mi történhetett. Eszembe jutott, hogy a telefonért rohantam, gondoltam gyorsan megnézem ki hívott. Kicsit naiv voltam. Felállni se tudtam. Annyira fájtak a lábaim, a csípőm, bármennyire akartam nem ment. Elkeseredtem.

Sírtam, mert ennyire nem tudok figyelni magamra, sírtam, mert nincs otthon senki, hogy segítsen rajtam, a tehetetlenségtől, s mert búcsút inthettem mindennek. Azt még nem tudtam milyen következménye lett az aznapi produkciómnak, de feladtam mindent, ami fontos volt nekem.

Közel 20 percet töltöttem a földön, jól kibőgtem magam, s azt mondtam, bármi történjen is, nem adom fel az álmaim. Fel kell állnom, fel kell hívnom az oktatót, hogy kicsit kések, s meg kell néznem, hogy ki hívott.

Tovább olvasom